A középkorban kialakult vallási játékok

-         a vallási játékok egyszerre két különböző kultúra részét alkották.

-         egyfelől az egyházi kultúra kontextusában és annak eredménye­ként keletkeztek, másfelől a városok ünnepi kultúrájának is részét képezték, és ily módon végül is hozzátartoztak a népi kultúrához.

-         A középkorban kialakult drá­mai műfajok igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek, a paradicsomtól a pokolig, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig, Naturalisztikus alaposság­gal tárták az izgalomra éhes kö­zönség elé a legborzalmasabb kínzásokat és a csodákat, az angyalokat és az ördögöket, a szenteket és a bohócokat.

-         A történet, a drámai cselekmény la­za epizódok láncolataként hömpölygőtt. Az ünneplő kedvű tömeg sóváran leshette a szörnyülködések és a nagy nevetések alkalmait.

-         - Ez a dráma nem ismerte a hangulati egységet, és iszonyú terjedelme következtében a drámai sűrítést, a kiélezett konfliktusokat sem. Jellemző volt rá az örökös helyszínváltozás, illetve a különböző helyszíneken egyidejűleg bemutatott eseménysorozat. (Egy-egy középkori darab néha 40-50 ezer verssornyi ter­jedelmű volt. Az Antigoné - kardalokkal együtt - 1353 sorból áll csupán.)

-         A templomokban bemutatott párbeszédes jelenetek, az un. li­turgikus drámák a 11. századtól kezdve játszottak egyre nagyobb szerepet (karácsonykor Krisztus születését, húsvétkor kínhalálát és feltámadását dramatizálták). Lassanként, évszázadok alatt egy­re több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az egy­házi színjátszásba, s ezért nem maradhatott meg a templom falai között, ki kellett vinni a templom előtti térre, a piacra.

-         Bizonyos egyházi ünnepeken egy-egy város óriási színházzá alakult át, ügy­buzgó, lelkes kézművesek pedig alkalmi színészekké lettek. A cé­hek később intézményesen gondoskodtak „színészeikről", költ­séget, fáradságot nem kíméltek, hogy emeljék a látványosságok fényét.

-         A misztériumdrámákat dramatizált formában adták elő, lehető­leg minél teljesebben, az egész bibliai történetet. Több száz szerep­lő játszott az előadásokon, s volt olyan misztérium is, amely negy­ven napon át tartott folytatólagosan.

-         - A mirákulum a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre. A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellem­vonások, az erények és a bűnök (gőg, kapzsiság, erkölcstelenség stb.) viaskodtak az emberi lélekért.

-         A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltozásai ala­kították ki a különböző színpadtípusokat. A „szimultán színpad" kb. 40-50 méternyire elnyúló, 6-8 méter széles emelvény volt (egy mai színpad nyílása 12-16 méter). Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző színhelyeket: a poklot, a pokol tornácát, a földi tereket, a mennyországot, illetve paradicsomot valóságos gyümölcsfákkal és állatokkal. Másfajta megoldást tett lehetővé a „processziós színpad": az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak és a közönség vándorolt az egyik színpadtól a másikig.

-         A processziós, körmeneti színpad fordítottja volt a „kocsi-színpad”. Ez főleg Angliában és Spanyolországban divatozott: a közönség egy helyben állt, a különböző színhelyek pedig hatalmas kocsikra szerelve gördültek el előtte.

-         A vallási játékok történetének kezdete a 10. századig nyúlik vissza, amikor ezek még tisztán egyházi liturgiát jelentettek. A 16. században azonban az egyház már többnyire szégyellte és tiltotta ezeket az ún. játékokat, melyekben egyértelműen a népi kultúra nyilvánult meg.

-         Az 1490-ben nyolc napon át tartó reimsi passióelőadáson - amelyre állítólag tizenhatezer néző gyűlt össze a város­ból és a környező falvakból (egy középkori nagyváros lakosainak száma tíz- ­és húszezer fő között mozgott!) - a város minden nap borral vendégelte meg az ünnepi gyülekezetet, és kenyeret osztott szét közöttük.

-         Természetes, hogy ezek az események alkalmat adtak a többé-kevésbé súlyos rendzava­rásra is: a részegeskedéstől kezdve a verekedésen át a gyilkosságig minden előfordult. Auxerre-ben például hagyományosan a temetőben zajlottak a passiójátékok. Az 155l-ben, a huszonnyolc napnál is tovább tartó előadáso­kon olyannyira elfajult az erőszak és a rombolási kedv, hogy a temetőt végül újra fel kellett szentelni. Az egyház vezetői így egyre gyakrabban tiltották be a játékokat. Általános volt tehát az a nézet, hogy már soha többé nem tartozhatnak az egyházi kultúrához.

-         A középkor vallási játékai - eltérően a görög tragédiától, illetve a későbbi újkori drámától - nem tekinthetőek egyéni alkotásoknak.

-         Téma, felépítés: A játékok a Bibliából merítették a témájukat. A népszerűségi listán a karácsonyi események követték a húsvéti történéseket, különösen ha azo­kat pásztor- és háromkirályok-játék formájában adták elő. Ez később olyan játékokkal bővült, amelyek a próféták, a legendák, a tíz szűz, Mária Magdolna, Lázár stb. történetét dolgozták fel.

-         Az előadást alkotó jelenetsorok kész panelként működtek: a játék he­lyétől, az adott évszak időjárásától és a hagyományoktól függött, hogy mi­lyen apróbb változást eszközöltek rajtuk, illetve milyen sorrendben követ­keztek. Az egyes alkotóelemek eredetét és kialakulását nem minden eset­ben ismerjük pontosan.

-         A nemzeti nyelven előadott húsvéti játék hét ilyen panelből áll:

-         1. Pilátus és az őrtállók játéka

-         2. A feltámadás

-         3. Az ördögjáték, ami Jézus pokoljárását, a lelkek megszabadítását és a pokol benépesítését foglalja magában

-         4. A kenetárus-jelenet (olaj és kenet vásárlása)

-         5. A szent sírnál tett látogatás (visitatio)

-         6. Jézus megjelenik Mária Magdolna előtt

-         7. Az apostolok futása

-         Míg az első három jelenetnek a feltámadás állt a középpontjában, addig az utolsó négy a szent sírnál tett látogatás köré csoportosul.  

-         a húsvéti játékokban az ördög- és kenetárus-jelenet örvendett a legnagyobb népszerűségnek.

-         Az ördögjelenetet rendszerint Jézus pokoljárásával kezdődött, alkal­manként pedig olyan jelenetet is beillesztettek, amely a megváltó eljövete­le felett érzett örömükben mutatta be a lelkeket, vagy amelyben a Sátán je­lentést tesz Lucifernek a keresztre feszítéskor történtekről.

-         A pokoljárás egy kötött liturgikus forma mintáját követi. Szinte valamennyi húsvéti já­tékban ugyanúgy megy végbe.

-         Azzal, hogy a pokoljárás adott minta szerint, liturgikus ördög-űzésként ment végbe, az Úr feltámadásának játéka be tudta tölteni azt a funkcióját, hogy megszabadított a démonoktól érzett félelemtől.

-         Úgy gondolták képes hatékonyan lefegyverezni az ördögöt és gonosz szellemeit, az ember gátlás és félelem nélkül élheti ki testének azokat a vitális funkcióit, amelyeket a megelőző hosszú nagyböjtben erőszakkal elfojtott, és amelyeken keresztül az ördög különösen könnyen hatalmába kerítené őt.

-         Mivel ezekben a jelenetekben mindig meglehetősen durva „játékokra” került sor, az egyház nem támogatta az ötletet, hogy szent emberek játsszák el a szerepeket. A középkor városi és vidéki lakossága alapvetően kötetlenül viszonyult mind az étkezéshez, mind a szexualitáshoz. Bár az egyház harcot hirdetett a dőzsölés és a szexuális kicsapongások ellen, e tekintetben nem tudta befolyásolni, még kevésbé megváltoztatni a nép magatartását. Mély szakadék tátongott az egyházi tiltások, valamint a városi és vidéki lakosság hozzáállása és értékrendje között.

-         A passiójátékok:

-         A passiójátékok jóval a húsvéti játékok után alakultak ki, ám nem belőlük fejlődtek ki.

-         a passiójátékok története egyes esetekben a 14., sőt a 13. századba nyúlik vissza. Valóban közkedvelt eseménnyé azonban csak a 15. és 16. században váltak, a legnépszerűbbek pedig a századfor­dulón, tehát 1500 körül voltak.

-         A passiójáték tulajdonképpen a bibliai történetnek Jézus szenvedésével és halálával foglalkozó részeit dramatizáló színjáték, a középkori misztériumjáték legismertebb alfaja.

-         A húsvéti játékok főként csak a feltámadást követő eseményekkel foglalkoztak. Amikor a liturgikus játékok elhagyták a templomot, s létrejött a városi misztérium, a húsvéti játékokat a feltámadás előzményeivel is bővítették, s lassan a drámák súlypontjába Jézus elítélése és kínhalála került.

-         A passiójátékok akkor terjedtek el a legszélesebb körben, amikor meghatározóvá váltak azok a tömegmozgalmak, amelyekben furcsa kap­csolat látszott kialakulni az egyházi és a népi kultúra között. A flagellánsok (önostorozók, vallási rajongók, akik korbáccsal verték magukat és így vezekeltek a maguk és mások bűneiért) országszerte és nyilvánosan, legtöbbször nagy nézőközönség előtt vé­gezték szertartásaikat.

-         Már-már félelmetesre duzzadt a világvégét hirdető és megtérésre buzdító népi prédikátorok száma, és gyakran előfordult, hogy alig tudtak elmenekülni a bűnbánó és kíséretükbe szegődő tömeg elől.

-         A 13.-14. századból már ismerünk nemzeti nyelvű francia és német passiószövegeket, a passiójáték fénykora pedig a késő középkorra esett.

-         A vallási játékok és különösen a passiók óriási népszerűsége a 16. század során is töretlen maradt az európai városok lakosságának körében. A szá­zad végén azonban már alig lehetett látni ilyen előadásokat a nagyváros­okban (néhány vidéki és nehezen megközelíthető hegyvidéki helységben elszórva még a 17., sőt: a 18. században is volt rá példa)

-         Frankfurtban a városi tanács már 1515-ben elutasított egy passiójáték előadására vonatkozó kérelmet. Ugyanez a tanács 1506-ig nemcsak ren­delkezésre bocsátotta „a faanyagot", hanem még ki is jelölte, s végül még meg is vendégelte azt a „gyülekezetet", amelynek tagjai a majna-frankfurti városháza, a Römer előtt adták elő a játékot.

-         1522-ben Nürnbergben sem engedélyezték a passiójátékokat.

-         Canterburyben 1500-ban, Beverlyben pedig 1520-ban voltak utoljára ilyen játé­kok. 1534-ben Evora püspöke egész Portugáliában betiltotta az előadáso­kat, amelyeket „még akkor sem" lehetett engedélyezni, „ha azok Urunk, Jézus Krisztus passióját vagy feltámadását, születését ábrázolják, (...) ugyanis ezek a darabok illetlen szokásokat honosítanak meg, a látott kép­telenségek és túlzások pedig gyakran okoznak megbotránkozást azok kö­rében, akik nem elég szilárdak a szent katolikus hitben."

-         A század közepétől aztán egyre több állami és egyházi hivatal tiltotta be a további előadásokat. A párizsi parlament 1548-ban bocsátott ki rendeletet erről, ám 1557-ben és 1577-ben mégiscsak engedélyezte a passiókat játszó vallásos egyesületek tevékenységét. Firenzében a negyvenes évek végén kezdtek elmaradozni a vallási játékok, bár a 16. század végéig még ki­nyomtatták néhány hagyományos népi játék szövegét. 1565-ben Kari Borromeo, Milánó érseke egyházi tanácsot tartott, amelynek egyik ered­ménye az volt, hogy a vallási játékokat tekintet nélkül bármilyen körül­ményre betiltották:

„Minthogy az Istennek tetsző szokás, hogy a nép számára Krisztus urunk tiszteletre méltó passióját, valamint a mártírok dicsőséges küzdelmeit és a többi szentek cselekedeteit bemutatják, az emberek romlottsága folytán odáig fajult, hogy sokak szemében megbotrán­kozás, sőt: nevetség és megvetés tárgyává vált, ezért úgy határoz­tunk, hogy ettől fogva a Megváltó passiója sem szent, sem profán helyen elő ne adassék, hanem hitszónokok által tudós és tekintélyes módon taglaltassék. Ugyanígy a szentek tanúságtételét és cseleke­deteit ne adják elő, hanem Istennek tetsző módon oly képpen mondják el, hogy a hallgatóságot utánzásukra serkentsék.”

- 1578-ban Bologna érseke pellengérezte ki a színjátékokat, 1583-ban pedig a reimsi zsinat tiltotta be az ünnepi előadásokat. 1577-ben Skócia református egyháza kényszerült komoly lépésekre a Perthben újra és újra megtartott úrnapi játékok ellen,

- 1601 -ben a Spanyol Németalföld kormánya rendeletben tiltotta be a val­lási játékokat, mert azok „sok haszontalan dolgot" tartalmaznak, „tisztes­ségtelenek és elviselhetetlenek, semmi másra nem jók, mint hogy megront­sák és elzüllesszék a jó illemszokásokat-különösen az egyszerű és jóravaló emberekét -, s ezáltal az egész népet elborzasszák vagy félrevezessék."

- a protestáns vallásra áttérő városokban lényege­sen hamarabb értek véget a játékok, mint például a kimondottan katolikus Tirolban vagy Bajorországban.

-         elég sok reformátor marasztalta el a vallási játékokat. Erasmus például azért akarta mindenhol betiltani őket, mert „a játékokon felfedezhetők a régi pogányság nyomai", és mert alkalmat adnak „az erkölcsi szabadosságra".

-         A játékok ellen szóló legfontosabb érv újra és újra a belőlük sugárzó babonaságra és erkölcstelen hatásukra épült.

De nézzük mi volt az oka ennek az erős ellenkezésnek és mit tartalmazott valójában egy passiójáték!

-         A passiójáték tulajdonképpeni tárgya Jézus szenvedése és halála, és ezt nagy részletességgel és brutalitással adták elő. Szívesen időztek a keresztre feszítés egyes borzalmas részleteinél.

-         Ezután kö­vetkezett a Mária-siralom, a játékok meg­hatóan lírai részlete (->planctus). A passió­játék ezenkívül magába foglalhatta az egész bibliai történetet a világ teremtésétől az utolsó ítéletig; mindezeket az eseményeket úgy csoportosították, hogy az ártatlanul feláldozott istenség halálát előkészítsék és feltámadását megokolják. A megrázó és szörnyű részletek moralizáló versszakokkal és komikus jelenetekkel váltakoznak. A legnépszerűbb figurák az ördögök voltak, ők személyesítették meg az Istennel szem­ben álló gonosz princípiumot, másrészt ők voltak a tréfacsinálók, a bohócok is. Fontos szerepet játszott a vándor kereskedő-ku-ruzsló; sokszor táncot járt Mária Magdol­nával, aki mint felcicomázott divathölgy jelentkezik.

-         Egy-egy passiójáték rendezése és előadása a késő középkorban az egész város életében nagy­szabású eseménynek számított. Minthogy előkészítése hónapokig tartó munkát igé­nyelt, többnyire néhány éves időközökkel ismételték meg őket.

-         A passiójátékok történeti háttere szempontjából fontos tény, hogy a nagy passiójátékok divatja a zsidó- és bo­szorkányüldözések idejére esik.

-         Angliából például már 1290-ben, Fran­ciaországból 1394-ben kiutasították a zsidókat. A német birodalom terü­letén „zsidókalapot" vagy „sárga foltot" kellett viselniük. 1439-ben Augsburgban fogalmazták meg, 1530-ban pedig az egész birodalomra kiter­jesztették a rendeletet, amely arra kötelezte a zsidó férfiakat, hogy a ruhájukon feltüntetett sárga „körrel" tegyék felismerhetővé magukat, asszonyaik pedig hegyes fátylat hordjanak.

-         Szinte ezzel párhuzamosan vette kezdetét az egész Európában tébollyá fokozódó boszorkányüldö­zés. VIII. Ince 1438-ban adta ki boszorkánybulláját (Summis desideran-tes affectibus), amelyben felsorolták a boszorkányok és varázslók leg­fontosabb bűntetteit. Ezzel egy időben a pápa Németország inkvizítoraivá nevezte ki Heinrich Institorist és Jacob Sprengert, akik 1487-ben hozták nyilvánosságra a Malleus maleficarumoi, az un. Boszorkányok pörölyét, s ezzel egyértelműen a boszorkányok, vagyis a nők lettek az üldözés cél­pontjai. Ezt követően ugrásszerűen megnőtt a boszorkányperek száma.

-         A passiójátékok 15. és 16. századi hallatlan népszerűsége csak e kontex­tusban válik érthetővé, különösen a zsidók elleni tébolyult gyűlölet mutatkozik meg a passiójátékok nagy részében.

-         A játékokban furcsa ellentmondás figyelhető meg. Jézust mágikus csodadoktorként és sámánként jelenítik meg, alakját viszont úgy értelmezik, mint a keresztény vallás üdvözítőjét és megváltóját. A zsidók viszont csodatételei miatt „varázslónak” bélyegzik (pl. a frankfurti passiójátékban).

-         A népi kultúra hisz azokban a csodákban, amelyek visszaadják az emberi test épségét és egészségét, s ezt úgy ábrázolják, ahogy azt az egyház elfogadja és hirdeti.

-         A mágikus praktikákat pedig az egyház számára szent és sérthetetlen alaknak, Jézus Krisztusnak tulajdonítják.

-         Ugyanakkor az egyház – ez a legfurcsább az egészben – azt a nevet, amely az ezekkel a módszerekkel gyógyító személyt illeti, a zsidók szájába adja, akik megátalkodottságukban elfordulnak Jézustól és (mint varázslót) kíméletlenül üldözik őt. Ezért is nem üdvözülhetnek.

-         A frankfurti passiójátékban pl. Kajafás és a többiek „varázslóként” adják át Jézust Pilátusnak, csodatételeiben pedig bűnösségének egyértelmű bizonyítékát látják.

-         Sőt, még akkor is a varázsló csodatetteit emlegetik, amikor már keresztre feszítették:

„Keresztre vagy feszítve

nagy varázsló, tetszik-e?

segítettél másokon,

segíts hát most magadon

szálljál le a keresztfádról, s mi sem bántunk soha máskor!”

-         Ambivalencia keletkezik a kínzás és a passió jeleneteiben, ami részben magyarázatot adhat arra, hogy ezeknek a részeknek az előadása miért bővelkedett annyira a borzalmakban:

Miért kínozták és ítélték halálra Jézust?

            Varázslónak gúnyolták, aki mágikus praktikáival meg tudta szüntetni az emberi test esendőségét.

Mit jelképezett a kínzás?

            Jézus magára vonta az erőszakot, és megóvta tőle a jelenlévő nézők testét, vagyis meg tudja őket szabadítani  a testi erőszakot övező félelemtől. Minél borzalmasabb módon teljesül be a kín Jézuson, annál nagyobb mágikus védettséget élvezhetnek a nézők.

Másfelől: Kik tették lehetővé a kínzást? Kiknek köszönhető ez a megszabadulás?

A zsidóknak

De azért mégiscsak ők a bűnbakok és felbujtóik az ördögök, mert bántják Jézust. A rajta elkövetett borzalmas tettek ezért átkozottak és ezért ébresztenek „keresztényi” részvétet a keresztre feszített iránt.

-         Nyilvánvaló, hogy mind a csodatévő-, mind a passiójelenetek azoknak a nézőknek az alapvető igényét elégítették ki, akik sub spécié corporis [a test szempontjából] határozták meg önmagukat, úgy gondolták, hogy egyedül a mágiával lehet biztosítani a test épségét és egészségét. Míg a közfelfogás szerint a személyre szabott testi bajokon (mint a betegség, a testi fogyatékosság, az öregség, a halál) az egyén testét kezelésbe vevő csodadoktorok mágikus praktikái tudnak segíteni, addig azokat a veszé­lyeket, amelyeknek a test a közösség tagjaként van kitéve (mint a boszor­kányőrület), csak a társadalmi mágia, vagyis a bűnbak-rituálé tudja le­győzni. Az ember testtapasztalatát mindkét esetben a rémület határozta meg. A passiójátékok azért válhattak népszerű tömegrendezvényekké, mert képesek voltak felszámolni a rémületet, amely szörnyű nyomásként nehezedett az emberre.