Misztériumok

(gör.), az ókori isteni tiszteletnek sajátszerü, de lényeges alkotó része, melynek jellemző tulajdona egyfelől a titokzatos szertartás, másfelől bizonyos ihletszerü lelki állapot és a kedélynek megtisztulása. A görögben 3 néven fordul elő: miszterion, orgia és teletai. Amaz titkos és titokzatos szertartásokhoz való tárgyat egyaránt jelent, a másik lelkesült lélekállapotot, a harmadik a belső valónak betelését, befejezett voltát. A M.-nak megvan a rendes mitoszoktól eltérő saját külön mitologiájuk, melyben a szimbolikus és allegorikus elemek tünnek ki, rendesen valamely istenség életének mozzanatait mutatták be félig mimikus, félig dramatikus alakban, titokzatos jelenések kiséretében. A M. csakis válogatott emberek előtt nyiltak meg, a fölvétel kitüntetés volt s bizonyos föltételekhez volt kötve. A választottak is csak fokozatosan részesültek a szent titkokban, először pusztán hallomás, utóbb látás útján (myesis és epoptiei). E kettőt megelőzte a tisztulás fokozata, ugy hogy összesen 3 fokról beszélhetünk. Azok, akik már hallottak a titkokról, lassankint odáig tökéletesedtek, hogy meg is láthatták azokat (epoptai). Dogmatikus hitelvekre korántsem gondolhatunk, sem a népénél tökéletesebb vallási rendszerre; mindössze azt kell biztosnak föltennünk, hogy a vallás elvont hitelveit szimbolikus módon és ugy igyekeztek mindenkivel megértetni, ahogy azt annak értelmi foka kivánatossá tette. A résztvevőkl titoktartásra voltak kötelezve, nem annyira az ünnepélyek tartalma, mint inkább azoknak tekintélye érdekében. Némelyikben nemi és rangbeli különbség nélkül lehetett részt venni, másokat csakis asszonyok ünnepelhettek (Isis), ismét másokat csak illetékes testületek. A pelazg idők misztériumai voltak: Demeter ünnepélyei (leghiresebbek az attikai Eleuziszben), továbbá a kabirok ünnepei Szamotrakéban. Nem kevésbbé népszerüek voltak a krétai Zeus miszteriumai, melyeknek tárgya az isten születése felett való öröm és halálán érzett bánat. A későbbi külföldi áramlatok szülöttei, a Dionysos-M. (l. Dionysos) egyesítették a trákfrigiai Dionysos-Bakchos, Zagreus és Sabazios tiszteletét. A zajos mulatságokra alapított és ennélfogva korán elfajuló Dionysos-kultusz amennyire visszatetszett az antik világ műveltebbjeinek, annyira népszerü volt és maradt a durvább érzékü tömegnél, hogy csakis Kybelének Ázsiából importált misztériumai versenyezhettek vele. Mindezek hovatovább meghonosodtak Rómában is, sőt a többi M. közül (Hekate, Aphrodite, Isis, Mitras) egyik-másik uralkodó jelentőségre jutott a provinciákban (p. a Mitraséi a régi Pannoniában, miként azt a dunántuli Mitras-szentélyek bizonyítják). Az orfikusok kezében fejlődött ki a trák Dionysos-M. másodvirága, melyek gazdagon át meg át voltak szőve filozofiai elemekkel, kivált az egyiptomi papok és a pythagoraeusok (l. Pythagoras) titokzatos etikai elveivel, első sorban aszkezissel és önmagának tökéletesítésére irányuló törekvésekkel.

A kat. egyháznak különösen a husvétheti szertartásai voltak azok, melyekből ily M. igen könnyen fejlődhettek, egyszerüen csak az által is, hogy a virágvasárnapi és a nagypénteki evangeliumban (amely az u. n. «passió» vagyis Krisztus kínszenvedésének leirása) a benne előforduló főbb személyek szólamait külön-külön előadók olvasták, illetőleg énekelték, az evangelista elbeszélését előadó pappal váltakozva. Ettől csak egy lépés kellett e magában is elég drámai élénkségü szöveg valósággal szinszerü feldologozáshoz, amelynek első kisérletével már a IV. sz.-beli Szenvedő Krisztus címü, Nazianzi Gergelynek tulajdonított görög drámában találkozunk. Valamivel később fejlődhettek ki a karácsonyi M., amelyek a pásztorok és a napkeleti bölcs (v. király) hódolatát, majd utóbb a betlehemi gyermekirtást (Herodes kegyetlenkedését) és a szent család Egyiptomba futását ölelték fel. E kezdetben szorosan az egyház szertartásaihoz fűződő ős-M.-ból lettek idővel a középkor vallási drámái, amelyek bölcsőjüket, a templomot elhagyván, a városok piacain ütötték fel tanyájukat, s a beléjük tóduló világi elemek némelyikének kevésbbé épületes volta miatt utóbb az egyház rosszalására, sőt szigoru tilalmaira is rászolgáltak, de annál nagyobb népszerüségnek örvendtek, mentül jobban közeledtek egyre terjedelmesebb és változatosb cselekményükkel és mindegyre szinszerübb kiállításukkal a valódi drámai előadásokhoz. A középkor vége felé (különösen a XIII. és XIV. sz.-ban, amely Nyugat-Europában a M. virágkorának tekinthető) e szinjátékok már majdnem mindenütt saját előadó testületek (Franciaországban a XV. sz.-tól kezdve a Confrérie de la Passion) kezében vannak, s az előadott darabok már a Krisztus kínszenvedésén és a karácsonyi játékokon kivül számos más szenttörténeti tárgyat jelenítenek meg. Ilyenek korában az ó- és újtestamentomi történeteken kivül egyes szentek életéből vett mozzanatok (az u. n. mirákulumok v. csodatörténetek), sőt később erkölcsi tanulságokat feltüntető allegoriai játékok (az u. n. moralitások, a későbbi iskolai drámák egy részének ősei) is kiváló helyet foglalnak el. A bibliai jelenetek összefüggő sorozatából egész ciklikus drámává fejlődnek azok, amelyek a megváltás történetét a bűnbeeséstől kezdve egész Krisztusnak mennybemeneteléig adják elő, a Megváltóra vonatkozó ótestamentomi jelképeken és Krisztus életének főbb mozzanatain keresztül. Az ilyenek előadására már az eredeti M. szinpadjánál jóval nagyobb apparátusu játékszin kellett, s ilyent látunk csakugyan a középkori három részre tagolt szinben, amelynek alsó része a poklot, közepe a földet, a felső emelete pedig az eget ábrázolta. Az ilyen sorozatos M. néha egy egész napon át, sőt nem ritkán több napig is tartottak. Közjátékokul a szenttörténeti cselekmény közé mulattató s elég nyers tréfákkal fűszerezett bohózatos jeleneteket (u. n. farce-okat vagy interlude-öket) ékeltek, amelyekből (a renaissancekorban ismét felelevenedett klasszikus drámák hozzájuk járult hatása alatt) a modern műdráma fejlődött. Ily komikus közjátékok elszórt elemei különben már a régibb M.-ban is találhatók, különösen a passió-játékokban a Krisztus sírjához járuló szent asszonyok és a kenetárus közötti peizodikus jelenetben, melyből majdnem mindenütt egy-egy önálló bohózatos népdráma is fejlődött idővel. Ezen tréfás jelenetek egyikében jutott kiválóbb szerepe a karácsonyi és husvéti játékokban (itt különösen a virágvasárnapi menetben) előforduló szamárnak is, amely az egyház még oly szigoru tilalmai ellenére is vajmi sokáig helyet tudott magának követelni a templomokban éppen nem illő szamárünnep keretében.

A M. hanyatlásának kora a reformáció felléptével kezdődik. Belőlük két irányu fejlődés útján egyfelől az iskolai dráma ment meg egyes, részben átalakított elemeket; másfelől pedig az u. n. nép-M.-ban élnek tovább. Ezek között a karácsonyi játékokból lett betlehemek a legelterjedtebbek, amelyek mellett még a háromkirály-játékok örvendenek aránylag a legnagyobb elterjedésnek. A kevésbbé drámai és nem is annyira általános M.-félék sorából említhetők még a Mikulás- és Luca- (v. Berchta-, Perchta-, Perahta-, Befara-) járás, a Gergely- és Balázs-járás, a nagyszombati Pilátus-verés, Dél-Magyarországon az overicsolás (egy régibb Herodes-játék maradványa) stb. Mindezek ma már a népköltészet (folklore) anyagához tartoznak s ennek gyüjtése keretében jutnak azóta mind behatóbb méltatáshoz, amióta a népélet e jelenségeire egyáltalán nagyobb figyelem irányul. A magyar M. teljesen a nyugateurópaiak hatása alatt állanak s csak a belőlük idővel elkallódás folytán lett népköltészeti maradványok egynémelyikében akad egykét, a hazai népéletet jellemző sajátszerü vonás; igy különösen a karácsonyi játékok pásztorjelenetében, ahol (a pásztorok többnyire idegen nevei dacára is) nem egy a magyar, vagy legalább magyarországi pásztoréletet megvilágító apróságra is bukkanunk. A M. jelenkori felelevenítései inkább mint szerves hagyomány folytonossága révén élő maradványai az oberammergaui és tiroli, valamint a höritzi (Cseherdő) passiójátékok, amelyeket jobbára az idegenforgalom emelése érdekében tart fönn és ápol az illető helyek élelmes népsége.

˙