7. tétel: A középkorban kialakult vallási játékok

A középkorban kialakult drámai műfajok igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek, a paradicsomtól a pokolig, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig, naturalisztikus alapossággal tárták az izgalomra éhes közönség elé a legborzalmasabb kínzásokat és a csodákat, az angyalokat és az ördögöket, a szenteket és a bohócokat.

A történet, a drámai cselekmény laza epizódok láncolataként hömpölygött. Az ünneplő kedvű tömeg sóváran leshette a szörnyülködések és a nagy nevetések alkalmait.

A templomokban bemutatott párbeszédes jelenetek, az un. liturgikus drámák a 11. századtól kezdve játszottak egyre nagyobb szerepet (karácsonykor Krisztus születését, húsvétkor kínhalálát és feltámadását dramatizálták). Lassanként, évszázadok alatt egyre több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az egyházi színjátszásba, s ezért nem maradhatott meg a templom falai között, ki kellett vinni a templom előtti térre, a piacra.

Bizonyos egyházi ünnepeken egy-egy város óriási színházzá alakult át, ügybuzgó, lelkes kézművesek pedig alkalmi színészekké lettek. A céhek később intézményesen gondoskodtak „színészeikről", költséget, fáradságot nem kíméltek, hogy emeljék a látványosságok fényét.

A misztériumdrámákat dramatizált formában adták elő, lehetőleg minél teljesebben, az egész bibliai történetet. Több száz szereplő játszott az előadásokon, s volt olyan misztérium is, amely negyven napon át tartott folytatólagosan.

A mirákulum a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre. A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, az erények és a bűnök (gőg, kapzsiság, erkölcstelenség stb.) viaskodtak az emberi lélekért.

A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltozásai alakították ki a különböző színpadtípusokat. A „szimultán színpad" kb. 40-50 méternyire elnyúló, 6-8 méter széles emelvény volt (egy mai színpad nyílása 12-16 méter). Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző színhelyeket: a poklot, a pokol tornácát, a földi tereket, a mennyországot, illetve paradicsomot valóságos gyümölcsfákkal és állatokkal. Másfajta megoldást tett lehetővé a „processziós színpad": az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak és a közönség vándorolt az egyik színpadtól a másikig.

A processziós, körmeneti színpad fordítottja volt a „kocsi-színpad”. Ez főleg Angliában és Spanyolországban divatozott: a közönség egy helyben állt, a különböző színhelyek pedig hatalmas kocsikra szerelve gördültek el előtte.

A vallási játékok történetének kezdete a 10. századig nyúlik vissza, amikor ezek még tisztán egyházi liturgiát jelentettek. A 16. században azonban az egyház már többnyire szégyellte és tiltotta ezeket az ún. játékokat, melyekben egyértelműen a népi kultúra nyilvánult meg.

Az 1490-ben nyolc napon át tartó reimsi passióelőadáson - amelyre állítólag tizenhatezer néző gyűlt össze a városból és a környező falvakból (egy középkori nagyváros lakosainak száma tíz- és húszezer fő között mozgott!) - a város minden nap borral vendégelte meg az ünnepi gyülekezetet, és kenyeret osztott szét közöttük.

Természetes, hogy ezek az események alkalmat adtak a többé-kevésbé súlyos rendzavarásra is: a részegeskedéstől kezdve a verekedésen át a gyilkosságig minden előfordult. Auxerre-ben például hagyományosan a temetőben zajlottak a passiójátékok. Az 155l-ben, a huszonnyolc napnál is tovább tartó előadásokon olyannyira elfajult az erőszak és a rombolási kedv, hogy a temetőt végül újra fel kellett szentelni. Az egyház vezetői így egyre gyakrabban tiltották be a játékokat. Általános volt tehát az a nézet, hogy már soha többé nem tartozhatnak az egyházi kultúrához.

A középkor vallási játékai - eltérően a görög tragédiától, illetve a későbbi újkori drámától - nem tekinthetőek egyéni alkotásoknak.

Téma, felépítés: A játékok a Bibliából merítették a témájukat. A népszerűségi listán a karácsonyi események követték a húsvéti történéseket, különösen ha azokat pásztor- és háromkirályok-játék formájában adták elő. Ez később olyan játékokkal bővült, amelyek a próféták, a legendák, a tíz szűz, Mária Magdolna, Lázár stb. történetét dolgozták fel.

Az előadást alkotó jelenetsorok kész panelként működtek: a játék helyétől, az adott évszak időjárásától és a hagyományoktól függött, hogy milyen apróbb változást eszközöltek rajtuk, illetve milyen sorrendben következtek. Az egyes alkotóelemek eredetét és kialakulását nem minden esetben ismerjük pontosan.

A nemzeti nyelven előadott húsvéti játék hét ilyen panelből áll:

1. Pilátus és az őrtállók játéka

2. A feltámadás

3. Az ördögjáték, ami Jézus pokoljárását, a lelkek megszabadítását és a pokol benépesítését foglalja magában

4. A kenetárus-jelenet (olaj és kenet vásárlása)

5. A szent sírnál tett látogatás (visitatio)

6. Jézus megjelenik Mária Magdolna előtt

7. Az apostolok futása

Míg az első három jelenetnek a feltámadás állt a középpontjában, addig az utolsó négy a szent sírnál tett látogatás köré csoportosul. A húsvéti játékokban az ördög- és kenetárus-jelenet örvendett a legnagyobb népszerűségnek.

A passiójátékok jóval a húsvéti játékok után alakultak ki, ám nem belőlük fejlődtek ki.

A passiójátékok története egyes esetekben a 14., sőt a 13. századba nyúlik vissza. Valóban közkedvelt eseménnyé azonban csak a 15. és 16. században váltak, a legnépszerűbbek pedig a századfordulón, tehát 1500 körül voltak.

A húsvéti játékok főként csak a feltámadást követő eseményekkel foglalkoztak. Amikor a liturgikus játékok elhagyták a templomot, s létrejött a városi misztérium, a húsvéti játékokat a feltámadás előzményeivel is bővítették, s lassan a drámák súlypontjába Jézus elítélése és kínhalála került.

A passiójátékok akkor terjedtek el a legszélesebb körben, amikor meghatározóvá váltak azok a tömegmozgalmak, amelyekben furcsa kapcsolat látszott kialakulni az egyházi és a népi kultúra között. A flagellánsok (önostorozók, vallási rajongók, akik korbáccsal verték magukat és így vezekeltek a maguk és mások bűneiért) országszerte és nyilvánosan, legtöbbször nagy nézőközönség előtt végezték szertartásaikat.

A 13.-14. századból már ismerünk nemzeti nyelvű francia és német passiószövegeket, a passiójáték fénykora pedig a késő középkorra esett.

A vallási játékok és különösen a passiók óriási népszerűsége a 16. század során is töretlen maradt az európai városok lakosságának körében. A század végén azonban már alig lehetett látni ilyen előadásokat a nagyvárosokban (néhány vidéki és nehezen megközelíthető hegyvidéki helységben elszórva még a 17., sőt: a 18. században is volt rá példa).

1578-ban Bologna érseke pellengérezte ki a színjátékokat, 1583-ban pedig a reimsi zsinat tiltotta be az ünnepi előadásokat. 1577-ben Skócia református egyháza kényszerült komoly lépésekre a Perthben újra és újra megtartott úrnapi játékok ellen, 1601 -ben a Spanyol Németalföld kormánya rendeletben tiltotta be a vallási játékokat, mert azok „sok haszontalan dolgot" tartalmaznak, „tisztességtelenek és elviselhetetlenek, semmi másra nem jók, mint hogy megrontsák és elzüllesszék a jó illemszokásokat-különösen az egyszerű és jóravaló emberekét -, s ezáltal az egész népet elborzasszák vagy félrevezessék." A játékok ellen szóló legfontosabb érv újra és újra a belőlük sugárzó babonaságra és erkölcstelen hatásukra épült.

A passiójáték tulajdonképpeni tárgya Jézus szenvedése és halála, és ezt nagy részletességgel és brutalitással adták elő. Szívesen időztek a keresztre feszítés egyes borzalmas részleteinél.

Ezután következett a Mária-siralom, a játékok meghatóan lírai részlete (->planctus). A passiójáték ezenkívül magába foglalhatta az egész bibliai történetet a világ teremtésétől az utolsó ítéletig; mindezeket az eseményeket úgy csoportosították, hogy az ártatlanul feláldozott istenség halálát előkészítsék és feltámadását megokolják. A megrázó és szörnyű részletek moralizáló versszakokkal és komikus jelenetekkel váltakoznak. A legnépszerűbb figurák az ördögök voltak, ők személyesítették meg az Istennel szemben álló gonosz princípiumot, másrészt ők voltak a tréfacsinálók, a bohócok is. Fontos szerepet játszott a vándor kereskedő-kuruzsló; sokszor táncot járt Mária Magdolnával, aki mint felcicomázott divathölgy jelentkezik.

Egy-egy passiójáték rendezése és előadása a késő középkorban az egész város életében nagyszabású eseménynek számított. Minthogy előkészítése hónapokig tartó munkát igényelt, többnyire néhány éves időközökkel ismételték meg őket.

(Angliából például már 1290-ben, Franciaországból 1394-ben kiutasították a zsidókat. A német birodalom területén „zsidókalapot" vagy „sárga foltot" kellett viselniük. 1439-ben Augsburgban fogalmazták meg, 1530-ban pedig az egész birodalomra kiterjesztették a rendeletet, amely arra kötelezte a zsidó férfiakat, hogy a ruhájukon feltüntetett sárga „körrel" tegyék felismerhetővé magukat, asszonyaik pedig hegyes fátylat hordjanak.)

Szinte ezzel párhuzamosan vette kezdetét az egész Európában tébollyá fokozódó boszorkányüldözés. VIII. Ince 1438-ban adta ki boszorkánybulláját (Summis desideran-tes affectibus), amelyben felsorolták a boszorkányok és varázslók legfontosabb bűntetteit. Ezzel egy időben a pápa Németország inkvizítoraivá nevezte ki Heinrich Institorist és Jacob Sprengert, akik 1487-ben hozták nyilvánosságra a Malleus maleficarumot, az un. Boszorkányok pörölyét, s ezzel egyértelműen a boszorkányok, vagyis a nők lettek az üldözés célpontjai. Ezt követően ugrásszerűen megnőtt a boszorkányperek száma.

A passiójátékok 15. és 16. századi hallatlan népszerűsége csak e kontextusban válik érthetővé, különösen a zsidók elleni tébolyult gyűlölet mutatkozik meg a passiójátékok nagy részében. A játékokban furcsa ellentmondás figyelhető meg. Jézust mágikus csodadoktorként és sámánként jelenítik meg, alakját viszont úgy értelmezik, mint a keresztény vallás üdvözítőjét és megváltóját. A zsidók viszont csodatételei miatt „varázslónak” bélyegzik (pl. a frankfurti passiójátékban).

A népi kultúra hisz azokban a csodákban, amelyek visszaadják az emberi test épségét és egészségét, s ezt úgy ábrázolják, ahogy azt az egyház elfogadja és hirdeti. A mágikus praktikákat pedig az egyház számára szent és sérthetetlen alaknak, Jézus Krisztusnak tulajdonítják.

Ugyanakkor az egyház – ez a legfurcsább az egészben – azt a nevet, amely az ezekkel a módszerekkel gyógyító személyt illeti, a zsidók szájába adja, akik megátalkodottságukban elfordulnak Jézustól és (mint varázslót) kíméletlenül üldözik őt. Ezért is nem üdvözülhetnek.

A frankfurti passiójátékban pl. Kajafás és a többiek „varázslóként” adják át Jézust Pilátusnak, csodatételeiben pedig bűnösségének egyértelmű bizonyítékát látják.

népi kultúra ↔ hivatalos latin nyelvű irodalom

-trubadúrok:

a) a trubadúrlíra bölcsője: Provance

b) nyelve: provanszál

-német lovagköltők: minnesangerek

Világi irodalom:

-írástudás= latin írás+ olvasás

Literator: íródeák

-literatic (művelt)

-illiteratic (műveletlen, analfabéta, iditóta)

-misztikus áhítat; amit ami a túlvilágra összpontosít

-a vallásos irodalom műfajai:

a) imádság

b) prédikáció

c) passió

d) himnusz – Pierre Abélard: Szombatesti himnusz

e) legenda: szentek életének prózai vagy verses elbeszélése [XII-XIII. sz.: anyanyelven is!]

XII-XIII. sz.: Mária-kultusz kialakulása és elterjedése

-egyik fajtája: PLANCTUS ŕ siratóének

pl.: Jacopone da Todi: Stabat Mater

-plébániák, szerzetesek feladata a hittételek értelmezése a köznép számára

Eretnekmozgalmak ŕ a világias egyházzal szemben

Pl: kathar- albigens és valdens eretnekség

1215: IV. lateráni zsinat: INKVIZÍCIÓ

A középkorral új korszak kezdődött Európában. Kialakult a feudális társadalmi és gazdasági rend, az egyház hatalma megnövekedett, megszilárdult. A vallásos szemlélet meghatározóvá vált a tudományok és a művészetek, így a zene fejlődésében is.

A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, a többszólamúság csak a XII. sz. körül alakult ki.

A kereszténység vallási szertartásokat vezetett be a gyakorlatba, s ezekhez énekes imaszövegeket kapcsolt. E dallamkincsnek két fő forrása volt:

Ezek a dallamok évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek. A IV. századtól a keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett, s az egyház irányító központja Róma.

Az V. és VII. sz. között az éppen uralmon lévő pápa határozta meg a vallási szertartások és az azokhoz kapcsolódó vallási dalok rendjét. I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (59O-6O4) elsőként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét és összeállította az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. Ez lényegében a XVI. sz-ig változatlan maradt. Ezeket a dalokat gregorián énekeknek nevezik, elnevezésüket Gergely pápa nevéről kapták, mivel a Gergely latinul Gregorius. Hogy Gergely pápa milyen mértékben vett részt a rendszerezés nagy művében, nem tudjuk. Valószínű, hogy elsősorban az akkor már működő Schola Cantorum (Énekesek iskolája) testületére támaszkodott.

A gregorián ének a római katolikus egyház ősi, hivatalos, latin nyelvű éneke.

A gregorián ének két nagy részre oszlik:

Talán az egyik legismertebb gregorián emlékünk a “Dies irae” kezdetű, ősi hagyományokat őrző középkori dallam. A fölhangzó latin szöveg szabad fordításban így hangzik: A harag, vagyis a végítélet napján a világ hamuvá lesz.

A “Dies irae” énekformája: sequentia.

Két fontos énekformát kell megemlíteni: sequentia és tropus. Mindkét forma úgy jön létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. A sequentia mint műfaj, jelentősebb. Sequentia volt az ómagyar Mária Siralom is, eredeti címe: Planctus ante nescia – szerzője Geoffroi de Bretevil (XII. sz.)

A sequentiák száma idővel igen megszaporodott és egyre több népi “profán” elem vegyült bele, amit az egyház nem nézett jó szemmel. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, csupán ötnek a használatát engedélyezték. (Ebben szerepel a Dies irae = halotti sequentia.)

Bizonyos egyházi szövegek tartalma alkalmas volt arra, hogy dramatizálva adják elő őket, így keletkeztek a X. században a liturgikus drámák.

“Út queant laxis” (a szolmizációs gyakorlatok kialakulása)

A középkor világi zenéjét elsősorban a lovagi költészet képviseli, mely Franciaországból indult. Dél-Franciaországban, Provance-ban született a XII. században, majd a XIII. században az eretnekháború miatt áttevődik Észak-Franciaországba. Délen trubadúroknak, északon trouvereknek nevezték e művészet képviselőit, akik költők és zeneszerzők is voltak egyszemélyben.

Származásukat tekintve: alsó- és középnemesek, de voltak főúri képviselői is (hercegek, királyok; a trouverek neves képviselője volt Oroszlánszívű Richárd angol király). Alacsony sorból származó trubadúrokról is tudunk (vándordiákok, kolduló szerzetesek). Dalaik: balladák, drámai elbeszélő szerelmi dalok. (Ez utóbbi a trubadúrköltészet jellegzetes típusa.) Többnyire nemzeti nyelven szólalnak meg, hangszerkísérettel.

Mariot d’Arras (ejtsd: monió dárrész): “Nyári ének” (a XIII. századból)

A trubadúrok és a trouverek művészete több irányba sugárzott ki Franciaországból:

Németalföldön e műfaj képviselőit minnesangereknek nevezik (minnesanger = szerelmi dalok szerzője).

A legjelentősebb képviselői: Walter von der Vogelweide, Neidhart von Reuenthal, Tännhauser. (Ez utóbbiról mintázta Richard Wagner hasonló című operájának a hősét.)

A zeneirodalomban talán a leglátványosabb fejlődés a többszólamúság kialakulása lehetett. Kezdetei a VIII. sz. idejébe tehetőek, de valójában csak XI-XII. sz-tól kezdve beszélhetünk többszólamúságról.

Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek a gyakorlatnak a neve “parafonia” volt, előadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban szólalt meg a kísérőszólam. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika, melynek három típusát különböztetjük meg.

A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is. A többszólamúság egyszerű formája volt a kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be.

Közismert példa erre: John of Fornsete (dzson of fornszet): Nyár kánon (1240 körül). A középkor énekes zenéjében a hangszerek jelenléte még igen elenyésző, sokszor alig észrevehető. Csak alkalmanként erősítették az énekhangot.