Hartmann, Nikolai

(1882–1950) – német filozófus. Berlinben és Göttingenben egyetemi tanár. Neokantiánusként indult, de eltávolodott ettől az irányzattól, és a fenomenológiához közeledett. Nálunk főként az utóbbi időben vált ismertté, mivel Lukács György ontológiájának kidolgozásához lételméleti rétegkoncepcióját felhasználta, és egy külön fejezetet is szentelt neki a történeti részben. Fő művei:

Grundzüge einer Metaphysik des Erkenntnis (A megismerés metafizikájának alapvonalai, 1921);

Ethik (Etika, 1926); Zur Grundlegung der Ontologie (Ontológiai alapvetés, 1935);

Der Aufbau der realen Welt (A reális világ felépítése, 1940);

Magyarul: Hartmann, Nikolai: Lételméleti vizsgálódások. Bp., 1972.

Hartmann Etikája a legszorosabb kapcsolatban van ontológiájával, amely a létnek négy alapvető, egymásra épülő rétegét (szervetlen, szerves, lelki, szellemi) veszi fel, amelyek aztán a maguk részéről – mint látni fogjuk – további rétegekre oszlanak. Hartmann e létrétegek genezisét nem vizsgálja, azokat adottságoknak tekinti, amelyek „olyanok – amilyenek”. Mindazonáltal viszonyukat egymáshoz ún. Kategoriális törvényekben fenomenológiailag leírja. Három ilyen alaptörvény van: 1. Az erősség törvénye: az alacsonyabb létréteg az erősebb a felsőbbel szemben. 2. A matéria törvénye: az alacsonyabb létréteg puszta anyag a felsőbb számára, amely forma, s az anyag csupán a határt jelenti számára. 3. A szabadság törvénye: minden felsőbb réteg teljesen új alakzat, kategoriális nóvum, amelynek az alsóbb létrétegen határtalan játéktere van, s így szabad az alacsonyabbal szemben Hartmann szerint ezeket, a kategoriális törvényeket kell alkalmazni az ember erkölcsi szabadságának a problémájára is. Kant a kauzalitás és finalitás (az érték) antinómiáját, amelyet ő állított fel, azzal oldotta meg, hogy kimutatta: a kauzális determináció nyitott, és az értékkomponenseket determinációs többletként magában foglalja. Hartmann szerint azonban ezzel az erkölcsi szabadság problémája nincsen megoldva, mert az autonómiának nemcsak a kauzalitással, hanem az erkölcsi törvénnyel, a normával szemben is fenn kell állnia. Kant abban is tévedett, mondja, hogy pusztán két determinációtípust, a kauzálisát és finálisát vette fel, mert ezek mögött – mint megannyi újabb létréteg – a determinációtípusoknak a pluralitása létezik: logikai, matematikai, organikus, pszichikai és szellemi. Minden létrétegnek megvan a maga determinációtípusa, amelyeknek az alapját a logikai képezi, de a legfelsőbb homályba vész. Mindenesetre, {1-640.} ha van determinációtípus, amely – tér vissza Hartmann a Kanti dualitáshoz – a kauzális és az axiológiai determinációtípusok felett helyezkedik el, akkor az erkölcsi szabadság problémája meg van oldva, mert az ember erkölcsi szabadsága csak egy speciális szabadság volna a többi kategoriális szabadság között. Ezt elvileg a szellemi létrétegben és determinációtípusban kell keresnünk, ahol – egyéb alrétegek fölött – megjelenik az ethosz a maga értékvonatkozásával, amelynek az alanya a személy. Hartmann számára a matériát, az anyagot a szubjektum, a tudat jelenti. A személy ontológiai sajátossága, hogy önmagát meghatározza, beszámítható, felelősség viselésére képes, és bűntudata van. A személy áll immár szemben egy második antinómiával, azzal, amely nem a természeti törvény (kauzális determináció) és az akarat, hanem az akarat és az érték között áll fenn: ha az akarat követi az értéket, akkor vele szemben nem szabad, ha pedig nem követi, akkor kauzálisan nem szabad. Ez valódi antinómia, megoldhatatlan. De van e mögött még egy harmadik antinómia is, amely noha pozitív módon nem is oldja meg az antinómiát, de legalább „eldönti”. Ez a harmadik antinómia az Érték és Érték, a Kell és Kell között áll fenn. Ez az igazi morális konfliktus a személy számára, amikor ugyanis az érték ugyanabban a szituációban áll szemben az értékkel, s a személynek mindenek ellenére döntenie kell. Ez azt jelenti, hogy mivel az egyik értékkel szemben kell döntenie, mindenképpen bűnössé válik. Ezáltal azonban a második antinómia megoldódott, mert a személy, bár az érték ellenében cselekedett, mégsem esett vissza a kauzalitás determinációjába, mert egy másik értéket követett, s utóbbi határozta meg. A Kell és Kell antinómiája semmiképpen sem megoldható, de ez teszi lehetővé az ember erkölcsi szabadságát. Kell ugyanis lennie egy képességnek, amely számára a döntést lehetővé teszi. De hogy ez az alapképesség, amellyel az ember bizonyítja erkölcsi szabadságát, miből fakad, mi a „lényege”, ezt – mint Hartmann pár évvel később kifejezi – „mély homály fedi”.