Max Horkheimer és Theodor W. Adorno
2007.05.02. 13:27
Max Horkheimer
(1895-1973)
Foglalkozását tekintve társadalomkritikus. 1930-ban elvállalja a Társadalomkutató Intézet vezetését. Ekkor éli a legtermékenyebb korszakát. Véleménye szerint a társadalom vizsgálata szükséges, mert minden tény társadalmilag „preformált”, de új kritériumokat kell keresni.
Az intézet lapjában jelennek meg munkái (Zeitschnift für Sozialforschung c. perodika 1932-1939).
Művei: Kritikai elmélet I-II (esszéinek gyűjteménye)
Hagyományos és kritikai elmélet (1937)
(Lukács György praxisfilozófiájának önálló változata)
A náci időszak alatt az iskola szétszóródott és tagjai a nemzetszocializmus üldözöttjeiként New Yorkban szervezték újjá.
A felvilágosodás dialektikája (1944)
„a polgári árugazdaság kiszélesedésével a mítosz sötét horizontját a kalkuláló ész világítja meg, s ennek a jeges sugarai alatt kihajt az új barbárság vetése (mindenekelőtt a fasizmus).
Adornoval közösen létrehozott mű, amelyben a következő gondolatokat fogalmazzák meg:
Az ész hatalmát itt felvilágosodásnak nevezik. Eszköze a fogalom, ez kapcsolja össze a mítosszal, ami ezért már tartalmazza a felvilágosodást.
Mimézisz: A mítosz előtt az ember mágikusan viszonyul a természethez, amennyiben utánozza azt.
A fogalmi gondolkodásban az ember, mint szubjektum a természet objektiválásához jut el. Ez teszi lehetővé a túlélést egy természetfeletti hatalom által, de csak az elidegenedés árán. Az eldologiasodás átitatja mind az emberek közötti kapcsolatokat, mind az ember önmagához való viszonyát. Az instrumentális ész formalizmusa határozza meg az erkölcsöt, a kulturális tevékenységet és a tudományt. Hangsúlyozza, hogy maga az indivídum válik fenyegetetté, a szubjektum felolvad az izgatott világban.
A kései kritikai elmélete egyre inkább lemond egy határozott reményről.
Jellemző „az egészen más utáni vágy”.
Theodor W. Adorno
(1903-1969)
Filozófiai munkássága mellett zenetörténész, szociológus, irodalomkritikus és teoretikus. Mindenekelőtt a művészetben látja az azonosságkényszertől megszabadult önazonosság megvalósulását. Az esztétika széles teret tölt be a munkásságában.
Művei: Kirkegaard. Az esztétikum felépítése (1933)
Minima Moralia. Reflexiók egy megkárosított életről (1951)
Három tanulmány Hegelről (1963)
Negatív dialektika (1966)
Fő műve. Ebben arról ír, hogy meg kell szabadítani a dialektikát a hegeli rendszer totalitás igényétől, mert az általános az nem egyes (nem lehet egyedi).
Esztétikaelmélet: a modern művészeti alkotásokon a nem-azonosgondolkodás tükröződik. A műalkotások egyediek és ez az egyéniség ellenáll mindenféle magyarázatnak, tehát más számára érthetetlenek, és ez feltárja az egyedi és az általános közötti különbséget. A modern művészet a szubjektív ész kritikája.
|