Herbert Marcuse

     (1898-1939) 

A frankfurti iskola idősebb nemzedékéhez tartozó filozófus volt, a kritikai marxizmus kidolgozója. Ez egy korszerűsített marxizmus a változó történelmi feltételekhez igazodva. Megpróbálta kidolgozni a fenomenológia, az egzisztencionalizmus és a marxizmus egyfajta szintézisét. 

     Művei: Hegel ontológiája és történetiség-felfogása (1932)

                 Evvel járul hozzá az Európában zajló Hegel reneszánszhoz.

                 Ész és forradalom (1941)

Hegel, Marx és a többi modern társadalomelmélet keletkezését kutatja.

Érosz és civilizáció (1955)

Marx és Freud szintézise. A nem-elnyomó társadalom.

Szovjet marxizmus (1958)

Kritikai tanulmány a Szovjetunióról.

Az egydimenziós ember (1964)

Fő műve, melyben egyaránt bírálja a kommunista és a kapitalista társadalmat. Arról írt, hogy a modern ipari társadalom képes leküzdeni a megdöntésére szerveződő hagyományos erőket, mindenekelőtt azzal, hogy a munkásságot nem pusztán kizsákmányolja, hanem az életszínvonal emelésével integrálja is, vagyis nem csak láncaikat, hanem viszonylagos jólétüket is elveszíthetik. Ezáltal a munkások nemcsak munkavállalóként, hanem fogyasztóként is kizsákmányoltakká, szublimált rabszolgákká lesznek. Kivész belőlük a társadalomkritikai dimenzió, és egydimenziós fogyasztói lénnyé válnak. Ezáltal elvész az a képességük, hogy a fennálló társadalmi rend megváltoztatásáért tegyenek, integrálódnak a politikai rendszerbe, legfeljebb parlamenti ellenzékként működnek. A gondolkodás „egydimenziósan örökké teszi a fennállót és elleplezi annak irracionalitását. Leginkább Freud tanaira támaszkodik. Az eredeti ösztönök örömelvét (pl.: érosz), a realitás elve helyettesíti. Ez teljesítményelvvé süllyed le. A változás célja, olyan társadalom létrehozása, amelyben a játékos és szabad lehetőségek garantálják az ember természetes fejlődését. Ez a gondolat, a modern anarchizmus programja tette alkalmassá Marcusét arra, hogy a 60-as évek vége értelmiségi fiatalságának radikális mozgalmai számára hivatkozási alapul szolgáljon. 
 

1949-ben az iskola visszaköltözik Frankfurtba, ahol új vezéralakja Habermas lett. 

Jürgen Habermas

(1928 -     ) 

      Német filozófus, szociológus. Rothaker tanítványaként doktorál Bonnban. 1954-59-ig Adorno asszisztense. Később filozófiát tanít Heidelbergben, majd Frankfurtban.

      A hetvenes évektől szembefordul a frankfurti iskola elképzeléseivel. A kommunikatív cselekvés elmélete Habermas szakítását a frankfurtiak kritikai elméletével három ponton jelöli meg:

• túlságosan ezoterikusnak és társadalomtól eltávolodottnak tartotta az elmélet normatív megalapozását és a belőle következő extrémizmust
• szerinte elfogadhatatlan az igazság fogalmának kritikai elméletben való értelmezése
• indokolatlannak tartotta a polgári demokráciák alkotmányos és demokratikus hagyományainak lebecsülését és elvetését, negatív dialektika tárgyává tételét

1968-ban írja Megismerés és érdekben c. művét, amelyben kifejti, hogy a társadalom léte két tevékenységi formától függ:

• instrumentális tevékenység (munka)
• kommunikatív tevékenység (társadalmi interakciók)

     Habermas követésre méltónak találta Marx módszerét és Max  Weber munkássága is befolyásolta. Úgy látja, hogy Marx elmélete kortársai fölé az áruforma elemzésén alapuló értékelmélet révén került.

     Weber a társadalmi modernizáción a társadalmi létszférák leválását, az ezeknek megfelelő cselekvéstípusok elkülönülését érti. Habermas szerint az eddig feltárt cselekvéstípusokból négyféle különíthető el: 

     1, Teleologikus cselekvés: egy magányos cselekvő, egy cél eléréséhez sikert ígérő eszközöket és magatartási alternatívákat választ és a külvilágban megvalósítja azt. Ennek bővített változata a stratégiai cselekvés (más autonóm személyek döntését is belekalkulálja).

     2, Normakövető cselekvés: egy társadalmi közegben érvényes normákra és értékekre tekintettel alakul.

     3, Dramaturgiai cselekvés: olyan interakcióban résztvevők hajtják végre, akik egymás számára publikumot képeznek, s ezelőtt a publikum előtt az egyik résztvevő a saját szubjektív világát önmegjelenítéssel leleplezi 

     Popper három világ elméletét felhasználva három világvonatkoztatást és érvényességi igényt támaszt:

     Teleológiai – objektív világ (az ember természetfeletti uralma) – érv.: a propozicionális igazság dönti el.

     Normakövető – társadalmi világ – érv.: a normatív helyesség dönti el.

     Dramaturgiai – szubjektív világ – érv.: szubjektív hihetőség dönti el. 

     4, Kommunikatív cselekvés: nem érdekvezérelt, mégis nagy racionalitásfokú, amelyben a cselekvők megegyezést keresnek egy cselekvésszituáció értelmezéséről és cselekvéseiket egyetértés alapján összehangolják. Központi fogalma az interpretáció, cselekvési közege a nyelv. A kommunikatív cselekvés mindhárom világra vonatkozást és érvényességet felveheti az előbbiek megegyezésre orientált alkalmazása. Egy beszélő szándéka megegyezésre orientált (kommunikatív), ha igaz, helyes és hihető a kijelentése. 

     Habermas részletesebben kétféle cselekvési orientációval foglalkozik: 

• sikerorientált cselekvés (hatalom, pénz megszerzése – közömbös a hagyomány, haza)
• kommunikatív cselekvés (nem én központú, a megegyezési konszenzusok irányítják – partnerség, tolerancia)

Evvel létrehoz egy dichotóm társadalommodellt, ami „rendszerből” és „életvilágból” áll.

            Rendszer: gazdaság, államigazgatás (pénz, piac, teljesítmény)

            Életvilág: kultúra, társadalmi csoportok, személyiség 

Ezt részletesen a Kommunikatív cselekvés elmélete c. művében taglalja. 

Elismeri, hogy a célirányos rendszerek nagy evolutív előnyökkel rendelkeznek, de szerinte a megoldás az, hogy egyszerre kell biztosítani a modernizációt és az életvilág védelmét.