Max Scheler  

(1874-1928)

Scheler filozófiájának középpontjában az érték áll, amelynek nem létezése a kérdés, hanem érvényessége. A korai időkben neokantiánus, majd fenomenológiai alapokon álló gondolkodás (erről majd Husserl kapcsán, a következő héten lesz szó) ódzkodik a magában való lét, valamint a fenomenológiai lényeglátás absztrakt fogalmaitól. Az értéket nem tekinti megtapasztalható létezőnek, hanem a személyen keresztül valósítható meg, a személy elsődleges értékként való szerepeltetése teszi némileg indokolttá az egzisztencialista jelzőt. A személy ugyanis nem egyszerűen létezik, ahogyan az érték sem, hanem állandóan megvalósul. Ebben a különbségben pedig nem metafizikai képzetek irányítják a gondolkodást, hanem egy olyan antropológia, amely immár az etikát tekinti elsődleges módszerének. A fenomenalizmus az etikában és a materiális értéketika c. művében (1913-1916) fejti ki erényetikáját, amely az egyént, mint cselekvően-létezőt mutatja be. Nem ontologikus megközelítés tehát a Scheleré, mert az ember létmódjára nem kategóriák felállításának segítségével kérdez rá, hanem annak társadalmi-történelmi viszonyait vizsgálva. A Max Weber által kigondolt tudásszociológia módszerét Scheler is eme felfogásának szolgálatába állítja. A társadalomnak tulajdonítja ennek segítségével a normák, eszmék kialakulását, de azok tartalmát már az ember alakító erejéhez köti. Kései gondolkodásában (pl. Az ember helye a kozmoszban c. 1928-as könyvében) olyan hierarchiát állít fel, melyben az ember csak egy állomás, fokozat a Szenthez, az Istenhez vezető úton. Sajátos szellemfelfogása, mely ezt a hierarchiát lehetővé tette, már eloldódni látszik az önkényes egzisztencialista elnevezéstől. Filozófiai antropológiája azonban mindvégig élő viszonyokon nyugodott, a világ fejlődését a folytonosan megvalósuló, de szubsztanciális alapok híján levő emberhez kötötte.

AZ EMBER HELYE a KOZMOSZBAN

A fenomenológiai iskola egyik legjelentősebb képviselőjének, a német Max Schelernek a tanulmányai a Kanti etikai formalizmussal szemben az "anyagi értéketika" felmutatására törekszenek. Scheler szerint az érték nem igazán racionális elemzéssel, vagy a dolgok tapasztalata útján tárul fel, hanem az érzelmi intuíció segítségével. Az emocionális aktivitás, amely kiválaszt, és előnyben részesít valamit másvalamivel szemben, nem létrehozza, hanem felfedezi az értéket. Ez az értékkeresés jellemzi az ember felfedezését a kozmoszban. Előadásainak első fele erre irányul, "az ember identitásának felismerésére, az ösztön, az asszociatív emlékezet", a "világra nyitottság", az öntudat és a szellem tiszta aktualitására, a nemet mondani tudó ember problémáira. Leginkább a descartes-i tanok kritikájáról van szó; nála a társadalmi kapcsolatok forrása a szimpátia. Fenomenológia és ismeretelmélet címmel összegyűjtött előadásai az igazság keresését jelentik, a tudomány igazságáét. "Az a kutató, aki munkáját nem az igazság kutatásának szenteli, hanem a fölhasználhatóságot, a gyakorlati alkalmazhatóságot célozza meg munkája eredményeként, vét a tudás első számú ethosza ellen, és nem érdemli meg e megtisztelő címet" - írja a tudós és tudomány viszonyáról.
Scheler a filozófiai antropológia kidolgozója is egyben, először nála fogalmazódik meg az ember lényege a növényekhez, az állatokhoz viszonyítva.

 Jean-Paul Sartre

 (1905-1980)

Sartre filozófus és szépíró. Az 1964-es Nobel-díjat (melyet visszautasított) irodalomból ítélték neki, népszerűségét is egzisztencialista regényeinek és drámáinak köszönhette, valamint ismeretterjesztő jellegű vitairatainak (pl. Az egzisztencializmus: humanizmus c. 1946-os írásának, melyben, a bevezetőben említett mondat olvasható). Ugyanakkor filozófusi minőségében az ezen írások születése előtti munkái mérvadók, amelyek kevésbé populárisak és propagandaszerűek, ám nagyobb teljesítményt sejtetnek. Három fő elődjét szokás emlegetni, akik meghatározták gondolkodását, Hegelt, Husserlt és Heideggert. Husserltől kapta a módszer iránti elkötelezettségét, hiszen korai munkái - az 1943-ban, a német megszállás alatt kiadott A lét és a semmi c. 700 oldalas könyvéig bezárólag - a fenomenológia jegyében születtek. Ezekben a transzcendentális én kutatását, az elképzelt, nem-valóságos dolgok fenomenológiai leírását kívánta elvégezni. Husserli örökség továbbá a (z) (intencionális) tudat kitüntetett helyzete is. Heideggertől az egzisztencia felfogását vette át, melyet azonnal át is alakított. Főművében, A lét és a semmiben különbséget tesz létezés és a létező léte, valamint a létező létének értelme között. E három kategória a tudat közbejöttével magyarázható, hiszen a szimpla létezés abban különbözik a létező létének értelmétől, hogy a tudat ez utóbbiban meghaladja a létezőt, a létezőről való tudás miatt. A létezés ugyan a létet hozza elénk, ám ennek egyszerű (ontikus, azaz a létezőt, mint létezőt érintő) tapasztalata csak egy állomás az erre irányuló tudat felé (mely ontologikus, azaz a létezőt, mint a létre utaló létezőt vizsgálja). Két létformát mutat be, melyek a hegeli örökségről számolnak be: az önmagában-létezőt (az en-soi, mely a hegeli An-sich-Sein) és az önmagáért-létezőt (pour-soi, a hegeli Für-sich-Sein). Az előbbi az, ami teljesen megegyezik önmagával, léte teljesen kitölti önmagát (ami az, ami és semmi más). Ez leginkább a dologi létezőkre jellemző. Az önmagáért- létező (aki az ember lehet) ezzel szemben önmaga és nem önmaga; az, ami és egyúttal az, ami nem ő, nem az, ami ő. Ebben a bonyolult megfogalmazásban a hegeli negatívum-felfogás továbbfejlesztése figyelhető meg, amennyiben itt a Semmi közbejöttével valósul meg a szakadás. A semmi semmit, azaz az önmagával azonosat rombolja le: időben és felfogásban elkülöníti az embert attól, ami, és e mindenkori másságában lépteti fel önmaga előtt. Ez a semmítés a tudatra jellemző, a tudatos lét tehát az ember, az önmagáért-létező sajátossága. A Semmi elválasztja az embert a múltjától. Hiszen hogyan létezik a tegnapi történés. Valahogyan a tudatomban van, ám igazából még sincs. Voltaképpen semmi (sem [- mert a magyarban csak kettős tagadás létezik ott, ahol az indoeurópai nyelvek tagadnak]) választja el a múltat és a jövőt, s ez a semmi az amely a tagadás, a negáció során, fellép. A semminek ilyen módon új funkció tulajdonítható: a tudatos létezés alapeleme, mely folytonosan szakadást teremt az emberben, Önmagam és a Másik összjátékában alakítja az en-soi-t. A lét és a semmi nagy részét azonban a késői Sartre felől fontosnak ítélhető gondolatok határozzák meg. A szabadság problémája mélyen összefügg a Semmivel. A szabadságban az ember kikapcsolja múltját és jövőjét, azonos lesz ez által a múlttal és a jövővel, mely a sajátja. A tudat a szabadság tudata, s ez a szorongásban ölt testet. A semmi a belső indokok, és a megvalósult cselekvés közé lopózik, s így a szabad döntés alapjává válik: nem determinált a cselekvésem, mert belső indokaim nem közvetlenül határozzák meg cselekedeteimet. A szakadás, melyet a semmi semmítő vonásával előidéz, emberlétünk alapja. A Semmi tehát része a Létnek, a nélkül emez utóbbi nem gondolható el. A szabad döntések azután szabad embert, önmagát alakító embert tételeznek. Ez pedig már a késői Sartre felé mutat, aki a Másik felől való önmeghatározás útját járja.

Jean-Paul Sartre

Jean-Paul Charles Aymard Sartre (Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.) francia filozófus, az ateista egzisztencializmus képviselője, valamint író és kritikus. Gondolkodásának középpontjában az emberi szabadság állt.

Hitvallása szerint az ember azzá lesz, amivé teszi magát. Az embernek meg kell alkotnia saját magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket. Etikai téren ez a fajta felelősség vált írásainak fő motívumává.

 Munkássága

Első regénye, az Undor (1938), amelyet az egzisztencializmus alapkövének tekintenek, az emberi élet céltalanságával foglalkozik. A főhős, Antoine Roquentin, felfedezi a körülötte levő túlságos bőséget, melyben saját magánya undorral tölti el. Nem csak a tengerparton lévő kövek szilárdsága nyűgözi le, de szörnyűséget is érez mikor a burzsoá emberek kisszerű életét szemléli. A racionális és szilárd világ Antoine számára csak látszat.

A fal (1938) öt történetet és egy novellát gyűjt egybe. Az Egy vezér gyermekkora című rövid remekműben a szánalmas főhős, Lucien, úgy gondolja, hogy nem is létezik. Egy homoszexuális kapcsolaton keresztül keresi az erősség érzetét. Barátai buzdításától fellelkesülve, Lucien végül egy szélsőséges csoportba kerül ahol a francia vér megtisztítása a cél és a zsidók verése.

A lét és a semmi-ben megteremtette saját filozófiai rendszerének alapjait, amelyben a lényeg a létezés. Megkülönböztette azokat a dolgokat, amelyek önmaguktól léteznek (en-soi) és az embereket, akik önmagukért léteznek (pour-soi). A tudás behatároltságának és a halandóságnak tudatában, az emberek egzisztenciális félelemmel élnek. "Az ember nem annak az összessége, amit birtokol, hanem az, amije még nincs, amiből lehetne neki." (idézet a Situations-ból, 1947) tovább fejlesztette ideológiáját A dialektikus ész kritikája című művében. Sartre szerint az emberrémisztően szabad. Felelősek vagyunk választásainkért és érzelmi életünkért. Isten nélküli világegyetemben az életnek nincs értelme.

Első színpadi művében, a Legyek-ben (1943), vizsgálta az elkötelezettség és felelősségtudat témáit. A történetben, amely az ókori Görögországban játszódik, Oresztész megöli Agamemnón gyilkosát, ezzel megmenekítve a várost a bűnösség terhe alól. Sartre szerint csak annak hasznos a szabadság, aki felvállalja a felelősséget egy adott helyzetben, úgy, mint Oresztész.

A Qu'est-ce que la littérature ? (1947) legismertebb irodalmi kritikája. Összepárosította a költészetet a festészettel, a szobrászattal és a zenével – ezek nem jelek hanem dolgok. A művészi alkotás egyik fő motívuma az érzésre irányuló szükség, amely fontos a világgal való kapcsolat létrehozásához. Az író mindig egy udvari bolond szerepét tölti be, de elsődleges szerepe, hogy ne legyen közönyös az őt körülvevő világgal szemben: egy regényíró nem mentesülhet a politikai és társadalmi kinyilatkoztatástól. Az olvasó kelti életre az irodalmi művet – nem igaz az, hogy valaki magának ír. 1946-tól 1955-ig számos életrajzi tanulmányt írt, amelyek közül a legfontosabb a Saint Genet, comédien et martyr (1952).

1953-ban, Sztálin halála után elismerte a szovjetrendszer kritikájának jogosságát jóllehet védte a szovjet államot. A következő évben el is látogatott a Szovjetunióba, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Tolmácsával, Lena Zoninával, szerelmi viszonyba bonyolódott. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást, de nem a szovjet embereket, 1968-ban bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói szerződés országait, illetve magát a szerződést is. A Szovjetunióban személyesen kritizálta Nyikita Hruscsov. A francia titkos rendőrség, algériai terrortámadástól tartva, felrobbantott egy bombát Bonaparte utcai lakásában.

 Utolsó évek

Élete vége felé szorosan belefonódott a vietnami háború elleni mozgalomba. Az Új Baloldal nevű pártban nagyon népszerű volt és az Algériát sújtó francia gyarmatosító politika elleni erőfeszítései hamar ismertté tették a harmadik világban. 1970-ben letartóztatták, mert az utcán árusított betiltott maoista írásokat. Jól ismerte Mao Ce-tung műveit és 1955-ben Beauvoirral egyetemben ellátogatott Kínába. Az 1960-as évek elején a kubai gazdasági és társadalmi forradalom azonban jobban lekötötte az érdeklődését. Találkozott Fidel Castróval is.