Lukács György (1885-1971):

Apja, Lukács (Löwinger) József, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója volt, aki 1899-ben nemességet kapott „szegedi” előnévvel. Lukács György jogot tanult Budapesten. 1906-ban doktorált. 1906–1907-ben Berlinben tanult. 1904-ben Bánóczi Lászlóval, Benedek Marcellel és Hevesi Sándorral megalakította a Thália Társaságot. Alapító tagja volt a Vasárnapi Körnek (Balázs Béla, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Ritoók Emma, Tolnay Károly), és a Galiei körnek is. Publikált a Nyugatban, a Huszadik Században, és másutt.

Apja, Lukács (Löwinger) József, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója volt, aki 1899-ben nemességet kapott „szegedi” előnévvel. Lukács György jogot tanult Budapesten. 1906-ban doktorált. 1906–1907-ben Berlinben tanult. 1904-ben Bánóczi Lászlóval, Benedek Marcellel és Hevesi Sándorral megalakította a Thália Társaságot. Alapító tagja volt a Vasárnapi Körnek (Balázs Béla, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Ritoók Emma, Tolnay Károly), és a Galiei körnek is. Publikált a Nyugatban, a Huszadik Században, és másutt.

1910-ben jelent meg első könyve, a Lélek és formák címmel. 1911-ig Berlinben, 1912-1917 között Heidelbergben élt. 1917-től részt vett a Vasárnapi Kör és a Szellemi Tudományok Szabadiskolájának munkájában. 1915 őszén nem fegyveres szolgálatba került, 1916-ban fölmentették. A háború megerősítette benne a kapitalizmus elutasítását, a forradalomban látta a kiutat.

1918 végén belépett a KMP-ba. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején helyettes közoktatásügyi népbiztos, április 3-tól népbiztos, május–júniusban pedig a Vörös Hadsereg politikai biztosa volt; e tisztségében a tiszafüredi vereség után Poroszlón tizedeléskor nyolc embert főbe lövetett ^[1]. A vörösterror támogatói közé tartozott. A bukás után egy ideig bújkált, majd Bécsbe menekült, ahol a bécsi Ideiglenes KB tagja lett. 1920-tól az MKP Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának a tagja. 1921-ben Landler Jenővel együtt kilépett a KB-ból. 1921-ben részt vett a Komintern III. kongresszusán Moszkvában. 1924-ben „jobboldali revizionistának” bélyegezték. 1926-tól ismét KB-tag. A Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársa lett, mint tudományos kutató. 1941. június 29-én az NKVD letartóztatta, majd végén Taskentbe telepítették.

1945 augusztusában érkezett Budapestre. 1949-ben országgyűlési képviselő lett, amelyről 1951-ben lemondott, de 1953-tól ismét képviselő. 1945-től egyetemi tanár. 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli, majd rendes tagja. 1949–50-ben került sor az ún. Lukács-vitára, aminek középpontjában Lukács demokráciafelfogása állt. A támadások hatására nyilvános önkritikára kényszerült. Visszaemlékezésében Nagy Imrét „programnélkülisége” miatt hibáztatta. 1956 tavaszán előadást tartott a Petőfi Körben. 1956. október 26-án népművelési miniszternek nevezték ki. Részt vett az MSZMP Ideiglenes Szervezőbizottságának a munkájában. November 4-én a jugoszláv nagykövetségre menekült, majd azt november 18-án elhagyta. A szovjet hatóságok letartóztatták, és Romániába vitették. 1957. április 11-én hazatérhetett. 1965-ig belső emigrációban élt, és csak Nyugat-Európában publikált.

1967-től tagja lett az MSZMP-nek, amely a párttagságát viszamenőlegesen ismerte el. 1968-ban a sztálinizmus igazi alternatívájának a „szocialista demokráciát” nevezte.

Lukács György tanítványainak egy csoportja alkotta a 60-as években az ún. budapesti iskolát. Tagjai: Fehér Ferenc (1933–1994), Heller Ágnes (1929–) , Márkus György (1934–), Vajda Mihály (1935–). Tágabb értelemben véve Almási Miklós (1932–) és Hermann István (1925. október 10. – 1986. szeptember 12.) is körükbe tartozott. A budapesti iskola tanítványait szokta a publicisztikai zsargon „Lukács-óvodának” nevezi, mint például Kis János (filozófus), Bence György, Ludassy Mária, Radnóti Sándor.

Több életrajzíró és filozófiatörténész (ld. pl. C. Mutti, lentebb) szerint személyes felelősség terheli a korabeli magyar szellemi élet erőszakos, hatósági eszközökkel történő homogenizációjáért és több kiemelkedő magyar filozófus (pl. Hamvas Béla, Kerényi Károly) tönkretételéért, emigrációba kényszerítéséért vagy a szellemi életből való kiszorításáért; mint ennek a homogenizációs folyamatnak egyik programadója és szellemi útmutatója, és a Párt szempontjából nemkívánatos alkotók listáinak összeállítója.