Ludwig  WITTGENSTEIN

-az összetett dolgokról szóló kijelentés premisszái és implikációi (következményei) nem egyértelműen meghatározottak

-a világ felbontásánál tényleges egyszerű alkotórészekhez kell eljutni

-ami bizonytalan azok a mi meghatározásaink

-ezt a világot a gondolat logikailag leképezi

-a nyelv csak tényekről szólhat

-a kizárólag igaz kijelentésekből álló és minden lehetséges igaz kijelentést tartalmazó nyelv a világ tökéletes képét alkotja

-a szubjektum, az ember, maga is tárggyá, a nyelv tárgyává válik

-ezáltal a világ emberi és nem emberi elemei ismeretfilozófiailag egy szintre kerülnek, így lesz a nyelv és annak logikája a világ tükörképe

-mindarról, amiről a nyelv nem szólhat hallgatni, kell

-amit mondani lehet, az világosan mondható, amiről viszont nem lehet beszélni, arról hallgatni kell

-a kimondhatatlan mindazonáltal létezik

-az ember képtelen racionálisan gondolkodni, ha nem vmiféle közösség tagjaként ítél a dolgokról

-nyelv: vonatkozási rendszer, lét-alap, közösségben kötelező érvényű, közösséget konstituáló normarendszer, etalon

-nyelvet 2féle aspektusból lehet szemlélni: 1. tárgy nyelv, metanyelv (amellyel a tárgy nyelvről beszélünk)

-minden objektív igazságot a nyelvben kell keresnünk, mert ez az áthagyományozódott társadalmi tapasztalatok, tev.formák tárháza

-nyelvjátékok: megmutassa azokat a szabályokat, amelyeken nyelvünk működése alapszik

-a nyelvi kifejezések felszíne a nyelvtan, a grammatika

-nyelv maga az alap, a fundamentum

-csak úgy lehet használni, mint a sakkot, ki lehetne találni más kifejezéseket, szabályokat, de az már egy másik játék lenne

-a közös emberi cselekvési mód az a vonatkozási rendszer, amelynek a segítségével 1-1 nyelvet értelmezünk

-értelmezés tehát cselekvés

Oswald Spengler (1880-1936):

A huszadik századi életfilozófiák egyik reprezentánsa. Nevét főműve, A Nyugat alkonya (I. köt. 1918; II. köt. 1922) tette híressé. E műve s más politikai írásai alapján a ún. konzervatív forradalom gondolatkörének képviselői közé sorolják. A Nyugat alkonya egy­szer­re bölcseleti alapvetés és koranalízis, melyben a történelemmel való számvetés a jövő felől értelmeződik. Spengler elutasítja a történelem ha­gyo­má­nyos korszakolását, a lineáris haladás elvét, mely szerint a fejlődés csúcspontja az európai polgári kultúra. Szerinte a történelemben kultúrkörök vannak, ezek mindegyike bejárja a maga életpályáját, s kibontja a rá jellemző ősszimbólumot. A kultúrkörök között a fejlődési szakaszok alapján analógiákat állíthatunk fel. Így saját kultúrkörünk, az ún. fausti kultúrkör európai–ame­rikai) jövőjével kapcsolatban is következtetéseket vonhatunk le. Minden kultúrkörnek van egy felfelé ívelő, eredeti alkotásokat létrehozó kulturális szakasza és egy hanyatló, csupán kvantitatív módon felhalmozó periódusa, ezt nevezi Spengler civilizációnak. A civilizáció sorsa a pusztulás, még akkor is, ha az agónia hosszú és látványos gazdagságot produkál. Spenglernek lényegi megjegyzései vannak a cezarizmussal, a világvárosok életformájával, a médiával és a tömegkultúrával kapcsolatban. A náci uralomtól Spengler rövid közeledési kísérlet után elhatárolódott (A döntés évei, 1933), majd mar­gi­na­lizálódott; haláláig belső ellenzékként élt.