Max Scheler (1874-1928):

Scheler filozófiájának középpontjában az érték áll, amelynek nem létezése a kérdés, hanem érvényessége. A korai időkben neokantiánus, majd fenomenológiai alapokon álló gondolkodás (erről majd Husserl kapcsán, a következő héten lesz szó) ódzkodik a magában való lét valamint a fenomenológiai lényeglátás absztrakt fogalmaitól. Az értéket nem tekinti megtapasztalható létezőnek, hanem a személyen keresztül valósítható meg, a személy elsődleges értékként való szerepeltetése teszi némileg indokolttá az egzisztencialista jelzőt. A személy ugyanis nem egyszerűen létezik, ahogyan az érték sem, hanem állandóan megvalósul. Ebben a különbségben pedig nem metafizikai képzetek irányítják a gondolkodást, hanem egy olyan antropológia, amely immár az etikát tekinti elsődleges módszerének. A fenomenalizmus az etikában és a materiális értéketika c. művében (1913-1916) fejti ki erényetikáját, amely az egyént mint cselekvően-létezőt mutatja be. Nem ontologikus megközelítés tehát a Scheleré, mert az ember létmódjára nem kategóriák felállításának segítségével kérdez rá, hanem annak társadalmi-történelmi viszonyait vizsgálva. A Max Weber által kigondolt tudásszociológia módszerét Scheler is eme felfogásának szolgálatába állítja. A társadalomnak tulajdonítja ennek segítségével a normák, eszmék kialakulását, de azok tartalmát már az ember alakító erejéhez köti. Kései gondolkodásában (pl. Az ember helye a kozmoszban c. 1928-as könyvében) olyan hierarchiát állít fel, melyben az ember csak egy állomás, fokozat a Szenthez, az Istenhez vezető úton. Sajátos szellemfelfogása, mely ezt a hierarchiát lehetővé tette, már eloldódni látszik az önkényes egzisztencialista elnevezéstől. Filozófiai antropológiája azonban mindvégig élő viszonyokon nyugodott, a világ fejlődését a folytonosan megvalósuló, de szubsztanciális alapok híján levő emberhez kötötte.

Henri Bergson (1859-1941):

Henri Louis Bergson (* 1859. október 18. – † 1941. január 4.), [ejtsd: anri lui bergszon] francia filozófus.

Filozófiáját híres könyveiben fejtette ki: Idő és szabadság (1889), Teremtő fejlődés (1907). A nevetés esztétikai oldalát bontja ki A nevetés (1900) című tanulmánya, mely a dráma- és prózairodalomra egyaránt nagy hatással volt. Pozitív metafizikát akart alkotni, amelynek egyetlen forrása a tapasztalás és az okoskodás lenne. Az élet csak egy magasabb rendű képességgel, az intuícióval fogható fel. A művész feladata, hogy az embereket szembeállítsa a mélyebb valósággal, amit az intuíció segítségével megismert – fejti ki esztétikai gondolataiban. Bergson időelmélete, az objektív és a szubjektív idő ("tartam") megkülönböztetése (Tartam és egyidejűség, 1922) nagy hatást gyakorolt az irodalomra (lásd pl. Babits költészetét). 1914-ben lett a Francia Akadémia tagja, 1927-ben pedig Nobel-díjjal tüntették ki. Filozófiájának – amellyel a pozitivizmust támadta – központi gondolata a tudat idejének (a tartamnak) és az értelem idejének (a térbe vetített időnek) kettőssége. Az értelem szerepét csak a cselekvésben és a tudományos kutatásban ismerte el. A szellem területén az intuíciót tekintette a megismerés eszközének