AZ EURÓPAI UNIÓ REGIONÁLIS POLITIKÁJA

1. Az unió gazdasági politikája, költségvetése, 4 szabadság elve.

Gazdaságpolitika meghatározása: Az állam nézeteit, elhatározásait és rendszeres cselekedeteit jelenti, amelyekkel az állam politikai-társadalmi céljainak megvalósítása érdekében a gazdaságot befolyásolja. Kizárólag rövid távú makro-ökonómiai értelmezés szerint a gazdaságpolitika a gazdasági potenciált megközelítő magas termelési szint érdekében alkalmazott monetáris és fiskális politika.

A Római Szerződés eredeti változat még nem tett említést a közösség regionális politikájáról, viszont már a szerződés alapján a közösség feladatának tekintették a gazdasági tevékenységek harmonikus fejlődésének, a folyamatos és kiegyensúlyozott növekedésnek, az életszínvonal emelkedésének előmozdítását mindenhol a közösségen belül. A Római Szerződésnek jelenleg az 1999 májusában életbe lépett Amszterdami Szerződéssel módosított szövege hatályos. A regionális politika által 1994-1999-ig támogatott célkitűzések: 1. Azon régiók fejlődésének és strukturális alkalmazkodásának elősegítése, amelyek a fejlődésben elmaradtak. 2. A hagyományos iparágak hanyatlásával küzdő régiók szerkezetátalakításának támogatása. 3. A hosszú távú munkanélküliség leküzdése és a fiatalok foglalkozási integrációjának elősegítése. 4. Az iparban és a termelési rendszerekben bekövetkező változásokhoz történő munkaerő-piaci alkalmazkodás elősegítése. 5. a) A mezőgazdasági és halászati struktúrák korszerűsítésének felgyorsítása. b). A vidéki körzetek fejlődésének elősegítése. 6. Alacsony népsűrűségű északi területek támogatása. A regionális politika által 2000-2006-ig támogatott célkitűzések: 1. Azon fejlődésben elmaradott régiók támogatása, amelyek a jövedelem, a foglalkoztatottság, a termelési rendszer és az infrastruktúra tekintetében a legkomolyabb nehézségekkel néznek szembe. 2. A gazdasági és társadalmi szerkezetátalakítás miatt strukturális problémákkal küzdő régiók támogatása. Ide tartoznak az ipar és a szolgáltatások területén változásokon keresztülmenő régiók, a hanyatló vidéki körzetek, a halászati ágazattól függő válságba jutott területek és a nehézségekkel küzdő városi körzetek. 3. Az oktatási, képzési és foglalkoztatási rendszerek alkalmazkodásának és korszerűsítésének támogatása. A regionális politika célkitűzései 2007-2013 közötti időszakban: Az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és a Kohéziós Alap három új célkitűzést támogat, melyek a konvergencia, a regionális versenyképesség és foglalkoztatás, valamint az európai területi együttműködés. 1. Konvergencia célkitűzés, célja a legkevésbé fejlett államok és régiók felzárkózásának elősegítése. 2. Regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés célja a konvergencia célkitűzés hatálya alá nem tartozó régiók versenyképességének, vonzerejének erősítése, foglalkoztatási mutatóinak javítása. 3. Európai területi együttműködés célkitűzés célja a közös helyi és regionális kezdeményezések révén tovább erősíteni a határokon átnyúló együttműködéseket.

         Az EU költségvetése: A kiadási tervek alapos vizsgálatának éves folyamata minden évben tavasszal kezdődik, amikor is az Európai Bizottság javaslatokat tesz a következő évre vonatkozó költségvetésre. A Bizottság javaslatait az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa vitatja meg. Ez a két intézmény közösen dönti el, hogy milyen kiigazításokat kell tenni a költségvetés decemberi, végleges elfogadása előtt. Az egyes kiadási tételek mintegy felével kapcsolatban a Parlament rendelkezik a végső döntés jogával. Ezek a tételek többek között a kevésbé gazdag régiók, a környezet, a humán erőforrásba történő befektetés, illetve a kutatási és oktatási programok finanszírozására vonatkoznak. Ezzel ellentétben a mezőgazdasági kiadások legtöbb formájáról, illetve a jogot, a szabadságot, az állampolgárságot és a biztonságot érintő döntésekről a miniszterek és az államfők mondják ki az utolsó szót. Ennek ellenére a költségvetés csak akkor kerül elfogadásra, ha az Európai Parlament tagjainak több mint a fele beleegyezését adja a teljes költségvetéshez, illetve ha a tényleges szavazatok 3/5-e a költségvetés mellett szól. Bármilyen véleménykülönbség álljon is fent a folyamat során, a végén mindig kiegyensúlyozott költségvetés születik. A hiány nem megengedett. Az éves költségvetés a „pénzügyi keret” néven ismert hosszú távú kiadási tervbe illeszkedik. Ez egy hétéves keret, amely jelenleg a 2007–2013 közötti időszakot öleli fel. A pénzügyi keret segítségével az EU hatékonyan, több évre előre tervezheti meg kiadásait. Az EU költségvetését legfőképpen három „saját forrásból” fedezik. A pénz legnagyobb része (mintegy ž-e) a tagállamok nemzeti gazdagsága alapján kiszámolt (bruttó hazai termékben kifejezett) befizetésén alapul. Az egyes tagállami hozzájárulások kiszámításának elve a szolidalításon és a fizetőképességen alapul. A befizetendő összeget azonban korrigálják, amennyiben ez bizonyos tagállamokra túl nagy terhet róna. A fennmaradó összeget vámokból és mezőgazdasági lefölözésekből (ami a mezőgazdasági termékekre kivetett vámok egy formája), illetve a tagállamok által beszedett hozzáadottérték-adó meghatározott arányából fedezik. A bevétel ezen formáiról nem mondható el, hogy egy bizonyos tagállamból származnak. Az Unió egységes piacának köszönhetően előfordulhat, hogy a bevételeket az EU egy olyan részén szedik be, amely nem egyezik meg a bevételt ténylegesen megtermelő üzleti tevékenység helyszínével. Az Unió országai ugyanakkor nem adnak szabad kezet a Bizottságnak a költségvetés végrehajtásához. Nemcsak az éves kiadási terveket vizsgálják meg alaposan az éves költségvetési eljárás során, hanem az Európai Parlament felelősségre is vonhatja az Európai Bizottságot arról, hogy miképpen költötte el a pénzt.

Négy szabadság elve: Egy gazdasági integráció leglényegesebb eleme az egységes piac (nem véletlen, hogy az Európai Unió elődjét, az integráció egy alacsonyabb fokát jelentő Európai Gazdasági Közösséget a közbeszéd Magyarországon mindig csak "Közös Piacnak" nevezte). Az egységes piachoz tartozik a "4 szabadság", azaz a tőke, munkaerő, áru és szolgáltatások szabad mozgásának biztosítása, és ami ezzel szorosan együtt jár, a vámhatárok és a nemzetközi áru- és tőkemozgást gátló egyéb előírások felszámolása. Az ilyen piaci típusú integráció kialakulásának több szakasza is van. Először csak kedvezményeket, kisebb előnyöket (preferenciákat) biztosítanak az integráció tagjai egymás számára, pl. bizonyos termékek esetében, csökkentik a vámtételeket. Fejlettebb változat a szabadkereskedelmi övezet, amikor a szerződő országok termékeiket kölcsönösen korlátlanul és vámmentesen szállíthatják egymás piacaira (a "4 szabadságból" az áru és a szolgáltatások szabad mozgása). A következő fokozat a vámunió, amikor már egységes vámokat határoznak meg minden, az integráción kívül álló fél számára. Az ezt követő fokozat, a közös piac esetében lép életbe a "4 szabadság" másik két eleme, a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosítása. A gazdasági és pénzügyi unióban már harmonizálják a gazdasági és pénzügyi politikát; e folyamat megkoronázása a közös pénz, az egységes valuta bevezetése. A gazdasági unió megvalósulását követheti a politikai unió létrejötte. A politikai unió már a közös kül- és biztonságpolitikát, általánosságban véve az egyén és társadalom mindennapjait érintő jelenségek teljes harmonizálását jelentené, aminek leglényegesebb feltétele egy egységes törvényhozási és jogrendszer kialakítása. Ennek bizonyos lépései az Európai Unióban már lezajlottak, így pl. egységes szabályozás létezik már az egészségügy vagy a környezetvédelem terén. Ez a fejlődés elvileg elvezethet akár egyetlen közös államalakulat, egy "Európai Egyesült Államok" létrejöttéig, ám erre mégis kicsi az esély. Európa sokszínűsége, történelmi hagyományainak különbözősége, a közösség tagjainak erős nemzeti kötődése (identitása) inkább csak önálló (szuverén) államok egyfajta jövendőbeli laza államszövetségét (konföderációját) valószínűsíti.

2. Regionális különbségek az EU-ban. A regionális politika alapelvei.

A regionális politika rövid története: A Római Szerződésben (1957) már megfogalmazódik, hogy a nyugat-európai integráció nem képzelhető el a regionális különbségek mérséklése nélkül, hiszen a területi egységek közötti jelentős fejlődésbeli eltérések akadályozzák az áruk, a szolgáltatások, a tőke és munkaerő szabad áramlását. EK majd EU Bizottság: 1987-ben besorolták az európai régiókat három kategóriába: 1. Központi. 2. Közbülső. 3. Periférikus csoportba. A távolságot a GDP-vel súlyozva számolták. Ezt követően 1994-ben ismételten besorolták az EU, az EFTA és Kelet-Közép-Európa régióit. Összesen 194 fő gazdasági centrumot emeltek ki. A periféria alapját az átlagos utazási idő adta meg. Összesen több mint 100 NUTS 3 régiót alkottak meg. Régió: hat rá a nemzetgazdasági, gazdaságpolitikai környezet, tehát nem magában álló dolog, nem autochton, befelé forduló rendszer, mint az orosz rajonok. Vagyis eleve nem lehet önellátás a célja. A közös regionális politika azért szükséges a regionális szinteken, mert az itt jelentkező társadalmi, gazdasági különbségeket mérsékelni kell. Az elsődleges célja sohasem az új különbségek kialakulásának megakadályozása, hanem a már meglévők mérséklése. Feladata, a régió kihasználatlan erőforrásainak dinamizálása, a beruházások vonzása (megfelelő gazdasági klíma ösztönzése), a termelés, a foglalkoztatottság és a jövedelmek növelése. A területfejlesztés feladata a társadalmi funkciók gyakorlásához szükséges kedvező feltételek megteremtése. A területi különbségek a bővítések előkészítésekor kerültek felszínre, hiszen az újonnan csatlakozó országokban jelentős regionális fejlettségbeli különbségekkel kellett számolni. Az 1972-es Párizsi Csúcsértekezleten született döntések határozták el, hogy pénzügyi eszközök igénybevételével kell elősegíteni a szerkezeti és területi aránytalanságok mérséklését, így 1975-ben létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot. A fejlesztések 80%-át infrastrukturális beruházások tették ki. Az Európai Unió létrehozását kimondó, annak működését és elveit meghatározó szerződés a regionális politika általános céljait a fenntartható, kiegyenlített és hosszú távú gazdasági és szociális fejlődés biztosításában, a belső határok nélküli gazdasági tér megteremtésében és a gazdasági, valamint a szociális kohézió erősítésében határozta meg. A célokat a területfejlesztés számára az alábbiakban konkretizálta: 1. Az egyes, eltérő adottságú régiók fejlettségbeli színvonala közötti különbségek csökkentése. 2. A közlekedés, az energia és távközlési hálózatok kiépítése és fejlesztése. 3. A környezet minőségének megőrzése és javítása. 4. A természeti erőforrások racionális és körültekintő felhasználása. 5. A nemzeti és regionális sokszínűség megóvása. 6. A minőségi oktatás és képzés fejlesztése. A regionális különbségeknél általában, a makrogazdasági mutatókat alkalmazzák, hiszen ezekkel relatíve könnyű egyfajta regionális sorrendet kialakítani. Természetesen szükséges a mélyelemzés módszere is a valósághoz közelibb állapotok megismeréséhez, pl. a GDP/fő. Megállapították, hogy regionális szinten például az EU-ban nagyobbak a különbségek, mint nemzetállamok között, ami már önmagában indokolja a regionális politika létét. Az sem mindegy, hogy az adott térségben milyen minőséget képvisel a humántőke. Képzettség, demográfiai viszonyok, a társadalmi mobilitás. Meghatározó az infrastruktúra állapota, a kedvező földrajzi helyzet, a közlekedés, az energia, a szállítás, nagyméretű fizetőképes hazai piac, stb. Ha ez gyengén fejlett, akkor hatással van a termelékenységre, illetve a foglalkoztatottságra. Az állam és a magántőke, mint ösztönzők ennek állapota alapján döntenek beruházásokról. Az infrastruktúra egyébként az ún. közjavak része! A regionális prosperitás alapja a magas termelékenységű gazdasági tevékenységek vonzása és fenntartása. Különleges jelentőséggel bír a tőkevonzás képessége. A regionális telephelyválasztásnál országot (nemzetgazdasági teret) és nem régiót választanak a beruházók elsősorban a céljuk a piaci részesedés fenntartása vagy növelése. A nemzet állam és a régió megítélése, értékelése között szoros kapcsolt áll fenn. A beruházás kockázatos tevékenység, és fontos a tőkemegtérülés! Probléma lehet, a nyelvi nehézség, a periférikus helyzet, a munkaerő ára és képzettségi színvonala, a politikai rendszer bizonytalansága. Napjainkban a tőkeellátottság helyett egyre inkább meghatározó tényezővé válik a képzettség színvonala. A képzettség, a beruházások térbeli kiterjesztésének lehetőségét teremti meg. A regionális politika alapelvei: 1. Szubszidiaritás és decentralizáció: A szubszidiaritás fogalma azt jelenti, hogy a döntéseket és a végrehajtást arra a területi szintre kell helyezni, amely a legnagyobb átlátással és kompetenciával rendelkezik a feladat megvalósításához. A magasabb szintű szerv nem intézkedhet olyan esetben, amikor az adott célkitűzést - eredménnyel - az alacsonyabb szinten is el lehet érni. A szubszidiaritás és a decentralizáció az Unió regionális politikájának elsődleges alapelvei, hiszen az integráció ezek segítségével nem csak azt érheti el, hogy a helyi szintek felelőssége növekszik, hanem azt is, hogy minél több helyi, regionális-szintű elképzelés (igény) s egyben erőforrás jelenjen meg, aktivizálódjon. 2. Partnerség: A partnerség együttműködést jelent az Európai Közösség, jelen esetben az Európai Bizottság és a tagország - illetve azon belül a partnerek, kormány, helyi/lokális szervek és a civil szervezetek - között a prioritások meghatározásától a programok végrehajtásának megfigyeléséig és értékeléséig. 3. Programozás: A fejlesztési stratégiák partnerségen alapuló kidolgozása, ezek megvalósításának egyértelmű célkitűzési rendszere, a fejlesztések egymásra épülése, időbeli ütemezése jelenti a programozást. A programozás elve az Unió regionális politikájában azt szolgálja, hogy ne egy-egy projektet (azaz egy-egy létesítményt, egy-egy akciót) támogassanak, hanem a régió egészének, vagy annak meghatározott területének fejlődését befolyásoló célkitűzéseket vagy azok sorozatát. 4. Koncentráció és addicionalitás: A koncentráció azt jelenti, hogy a támogatásokat azokra a régiókra kell koncentrálni, ahol a legnagyobb az elmaradottság, azaz azokra a régiókra, ahol az egy főre eső GDP nem éri el az EU átlag 75%-át. Az addicionalitás azt jelenti, hogy a Közösség által nyújtott pénzügyi támogatás kiegészíti az adott ország fejlesztési politikáját, hozzájárul területfejlesztési stratégiájához. Mindezeken túl a támogatásokat be kell illeszteni a Közösségnek a tervidőszakra meghatározott támogatási rendszerébe, összhangban az integráció elveinek érvényesítésével. A koncentráció és az addicionalitás célja kettős: egyrészt az adottságok felismerése és erősítése, ezzel is hozzájárulva a fejlesztési célkitűzés megvalósításához, mérsékelve ezzel a párhuzamosságokat, a pazarlást és az elaprózottságot. Másrészt olyan területi egységek kialakítására szolgál, ahol azonos vagy nagyon hasonló problémákkal küszködnek (pl. alacsony jövedelmi szint, magas munkanélküliség stb.). Ezzel elérhető, hogy statisztikailag is meghatározhatóak lesznek azok a területek, amelyek a legkedvezőtlenebb helyzetben vannak, ahová a forrásokat koncentrálni kell. Így könnyebben regisztrálhatóak a beavatkozások következményei, eredményei.

     3.   Kohéziós politika, kohéziós alapok.

Az Európai Unió kohéziós politikájának alapvető célja a gazdasági és szociális összetartásának erősítése, a harmonikus fejlődés, a kevésbé előnyös helyzetű régiók felzárkóztatása. A kohéziós politika és annak támogató eszközrendszere a gazdasági és társadalmi konvergencia erősítésének legfontosabb uniós szintű biztosítéka. Az Európai Bizottság a csatlakozó országok közreműködésével, kidolgozta a 2007-13-ig tartó pénzügyi időszakot meghatározó kohéziós politika reformját, és elkészített bizonyos elképzeléseket, melyek az átalakítás lehetséges irányait jelezik. A regionális politika, vagy más néven kohéziós politika, az unión belül meglévő regionális fejlettségbeli különbségek mérséklése, az életszínvonalbeli eltérések csökkentése. Az Unión belül sokféle tagoltságot lehet megkülönböztetni a társadalmi és gazdasági különbségek mellett, a nyelvi, kulturális, földrajzi, természeti különbözőséget. Az EU célja az „egység a sokféleségben” elvvel összhangban nem az adottság-jellegű különbségek eltűntetése, hanem az ezekből adódó hátrányok mérséklése, a kedvezőtlenebb helyzetben lévő régiók versenyképességének javítása révén a fennálló jövedelmi különbségek csökkentése, a tartós elmaradottság csökkentése vagy megszűntetése. Átfogó fejlődésének érdekében úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági és társadalmi kohézió erősítését eredményezze. A különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik. Az Európai Unió azt kívánja elérni, hogy a kohéziós politika a lisszaboni menetrenddel teljes összhangban a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás célját szolgálja. Ennek érdekében, vonzóbbá kívánja tenni az országokat és régiókat a befektetők számára. Ebből a célból támogatja azokat a kezdeményezéseket, melyek révén az országok és régiók könnyebben megközelíthetővé válnak, minőségi szolgáltatásokat biztosítanak, és óvják környezeti erőforrásaikat. Az információs és kommunikációs technológiák fejlesztése révén ösztönzi az innovációt, a vállalkozói tevékenységet és a tudásalapú társadalom fejlődését. Több és jobb munkahelyet teremt azáltal, hogy ösztönzi a munkavállalást, javítja a munkavállalók alkalmazkodóképességét, és növeli a humántőke-befektetéseket. Az Európai Közösségeket létrehozó szerződés előírja, hogy a gazdasági és társadalmi kohéziójának erősítése céljából, csökkentenie kell a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségeket, és a kedvezőtlen helyzetű régiók vagy szigetek elmaradottságát. 2007-től a korábbi négy strukturális alap, a közösségi kezdeményezések és a Kohéziós Alap helyett két strukturális alap: az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) és az Európai Szociális és Alap, valamint a Kohéziós Alap maradt fenn és létrejött az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap (EMVA), valamint az Európai Halászati Alap (EHA). 1988 óta az Európai Unió mintegy 480 milliárd eurót költött a kedvezőtlen helyzetű régiókra. A 2007 és 2013 közötti időszakban az ERFA, ESZA és Kohéziós Alapból 308,041 milliárd euró forrás áll rendelkezésre. A 2007-2013 közötti időszakban az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és a Kohéziós Alap három új célkitűzést támogat, melyek a konvergencia, a regionális versenyképesség és foglalkoztatás, valamint az európai területi együttműködés. A célkitűzések a nemzeti stratégiai referenciakeretek és az azok megvalósítására kialakított operatív programokon keresztül valósulnak meg.  A Bizottság - a tagállamokkal szoros együttműködésben - először elkészíti a kohézióról szóló uniós stratégiai iránymutatások tervezetét. Az államok az Unió prioritásainak megfelelően olyan intézkedéseket vezetnek be, amelyek elősegítik az innovációt és a vállalkozási kedv fellendülését, a tudásalapú gazdaság térnyerését, valamint magasabb szakképzettséget igénylő munkahelyek teremtését. Minden tagállam elkészíti saját nemzeti stratégiai referenciakeretét (NSRK), melyet a Bizottsággal való folyamatos egyeztetés mellett dolgoz ki. A tagállam a referenciakeretben meghatározza a választott nemzeti stratégiát, valamint felsorolja a végrehajtani kívánt „operatív programokat” (OP). Az OP-k tartalmazzák a tagállam (és/vagy a régiók) legfontosabb prioritásait, valamint a programozás végrehajtásának módját. Az Unió egyetlen kikötéssel él a támogatás-felhasználás programozása tekintetében: a „konvergencia” célkitűzés kedvezményezettjei közé tartozó országok és régiók a támogatások 60%-át, a „versenyképesség és foglalkoztatás” célkitűzés keretei közt támogatható országok és régiók pedig a támogatások 75%-át kötelesek a lisszaboni stratégiában megfogalmazott uniós prioritások, azaz a növekedés és a foglalkoztatás fellendítésére fordítani. A Bizottsági döntés után a végrehajtás feladata a tagállamokra és régióikra hárul. A Bizottság kötelezettségvállalást tesz a tagállamok felé a költségek kifizetését illetően, ezzel lehetővé téve azok számára a programok elindítását, majd a tagállamokkal együtt nyomon követi az egyes operatív programok előrehaladását és egészen a 2007-2013-as programozási időszak végéig stratégiai jelentéseket készít.

4. Regionális politika és a tagállamok.

Regionális politikájának kialakítása során az Európai Unió olyan értékeket tekint irányadónak, melyek két szóban összegezhetők: a szolidaritás és a kohézió. A jólét terén jelentős eltérések tapasztalhatók a tagállamok között éppúgy, mint a tagállamokon belül. Már a bővítés előtt jellemezte az Uniót, hogy tíz legdinamikusabban fejlődő régiójában közel háromszor magasabb volt az egy főre eső bruttó hazai termékben kifejezett jólét, mint a tíz legkevésbé fejlett uniós régióban. A leggazdagabb régiók kivétel nélkül városok: London, Brüsszel és Hamburg. A bővítéssel felerősödtek a különbségek. Az egy főre jutó bruttó hazai termék értéke kilencszer nagyobb Londonban, mint az EU legszegényebb, Romániában fekvő régióiban. Az uniós tagság lendületet ad a fejlődésnek. Ha ez határozott és célirányos regionális politikával párosul, az eredmény nem marad el. Különösen biztató Írország példája: 1973-ban, amikor a tagországok sorába lépett, GDP-je az uniós átlag 64%-a volt – ma egyike a legmagasabbaknak az EU-ban. A 2004-es bővítést követően a regionális politika egyik legfontosabb célkitűzését éppen az jelenti, hogy az új tagországok lakosságának életszínvonala a lehető leggyorsabban felzárkózzon az uniós átlaghoz. Az egyenlőtlenségek számos okra vezethetők vissza. Lemaradhatnak a fejlődésben a földrajzilag elzárt, tartósan hátrányos helyzetű területek. Egyenlőtlenségeket idézhet elő jó néhány újabb keletű társadalmi és gazdasági változás, de előfordulhat a kettő kombinációja is. Az új tagállamok hátrányos helyzete részben a korábbi központi gazdasági tervezés öröksége. A kedvezőtlen tényezők hatása szociális téren is jelentkezik. Az elmaradott térségeket gyakran jellemzi alacsony színvonalú oktatás, magasabb munkanélküliség és korszerűtlen infrastruktúra. Az Európai Unió 1975 óta nagy ívű regionális fejlesztési politikát folytat, az ún. strukturális alapok révén forrásokat csoportosít át, melyek segítségével a gazdagabb tagállamok helyett a szegényebb országokat és régiókat támogatja. 2000 és 2006 között ezekből az alapokból biztosított kifizetések, az EU költségvetésének mintegy egyharmadát tették ki. A kedvezményezettek sorát Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország, Dél-Olaszország és Németország keleti területe vezeti. Az új tagállamokban indított regionális fejlesztési projektek már jóval azelőtt uniós pénzügyi támogatásban részesültek, hogy a kérdéses országok csatlakoztak volna az Unióhoz. A finanszírozásról számos előcsatlakozási program gondoskodott. Az új tagországok belépését követően az EU újjászervezte és átalakította a regionális kiadások rendszerét. Az új szabályok a 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkoznak. Ez alatt az időszak alatt az Unió a tervek szerint költségvetésének egyre nagyobb hányadát, 2013-ra mintegy 36%-át fordítja majd regionális kiadásokra. Ez készpénzben kifejezve a hét év folyamán összesen 308 milliárd euró értékű költségvetési kiadást jelent. A ráfordítások célja, hogy ösztönözzék azon feltételek térnyerését, melyek az uniós gazdaság egészének növekedését elősegítik. A regionális kiadások ezen túlmenően három célkitűzés – a konvergencia, a versenyképesség és az együttműködés – megvalósítását szolgálják. Az új megközelítés a kohéziós politika nevet viseli. A 12 új, viszonylag szegény tagállam csatlakozása azt jelenti, hogy a következő időszakban ezek az országok és a többi tagállam különleges szükségletekkel rendelkező régiói részesülnek majd kiemelt figyelemben. Jelenlegi becslések szerint 2007 és 2013 között az EU a teljes regionális kiadások 51%-át fordítja majd a 12 új tagországra, noha lakosságuk az Unió teljes népességének kevesebb, mint egynegyedét teszi ki. A német-francia-olasz hármas adja az eurózóna (az eurót használó 12 tagállam) összesített gazdasági termelésének kétharmadát, és a 25 tagú Európai Unió bruttó hazai termékének több mint a felét, ezért a hármas teljesítménye döntően befolyásolja az EU átlagát. S ezt az átlagot tovább rontja a nagy hármashoz hasonlóan vagy még annál is gyengébben teljesítő államok sora, például Görögország vagy Belgium, valamint az újonnan csatlakozott 10-ből hét állam (Ciprus, Csehország és Szlovénia üdítő kivétel viszonylag magas foglalkoztatási rátájával). Az EU átlagát tekintve az új tagok többsége jelentősen lemaradnak a foglalkoztatottság és mindenekelőtt az új munkahelyek számában, a munkanélküliségi rátájuk magasabb, a hosszú távon munka nélkül lévők aránya.

5. Regionális politika, reformjai.

Az EU integrációs folyamat célja a gazdasági prosperitás és társadalmi harmónia megteremtése. Valóság a mai Európában: - a szociális kirekesztettség, - a munkanélküliség, - a strukturális válság. Mindez a tagállamok, a régiók és egyes társadalmi csoportok között és belül érzékelhetőek, ezért a megosztottság folyamatosan növekszik. A regionális egyenlőtlenségek korát éljük, ami ma sajnálatos realitás. Az EU szerint nem elfogadható, ezért szükséges a szorosabb integráció, ami az Egységes Európai Okmányban (1987) megfogalmazódott a gazdasági és szociális kohézió erősítése iránti igény. Maastrichtben (1992) deklarálták a regionális fejlettségbeli különbségek kezelésének szükségességét azért, hogy a jövedelemviszonyok, az életszínvonalban tapasztalható szakadék csökkenjen. Kimondták, hogy szükség van ezért többek között az ún. transzeurópai hálózatok rendszerének kiépítésére, valamint megfogalmazták a négy szabadság elvét is, az esélyegyenlőség szellemében. Az EU, mint térközösség hosszabb távon nem fenntartható, amennyiben a feltételek tartósan és markánsan eltérnek egymástól regionális szinteken. Nem lehet reális cél a teljes kiegyenlítődés és nincs értelme az egyenlősdinek, hiszen a különbségek részben az eltérő történelmi és geográfiai okok miatt alakultak ki. A regionális politika 1975 óta hivatalosan deklarálta a kohézió célt, ami a szociális és regionális különbségek csökkentését, az elmaradott régiók versenyképességének és a foglalkoztatás körülményeinek javítását, a gazdasági potenciál növelését helyezi előtérbe. Mivel az európai nagytér meglehetősen komplex és bonyolult szerkezetű, amelyet számos, eltérő adottságú, gazdagságú régió alkot, így szükséges a régió specifikus eszközrendszer kialakítása, amely tekintettel van a helyi adottságokra, a nemzeti keretekre egyaránt. A régiók versenyképességét jórészt meghatározza az a tény, hogy mekkorák a regionális különbségek, illetve melyek és milyen jellegűek az adott regionális problémák. Az infrastruktúra fejlettsége, valamint az emberi erőforrások – tudás, képességek – tőkevonzó képesség. Itt fontos szereppel bír a megfelelő színvonalon működő oktatás és az egészségügy, mint a regionális alkalmazkodás, és versenyképesség alapja és meghatározója! Nagymértékű a K+F /kutatás+fejlesztés/ tényező jelentősége. GDP/..% - 1%-kos csökkenése akár 10-15 éves lemaradást eredményezhet. A régiók tőkevonzó képességének a szerkezeti megújulás az alapja. Ehhez a központi források mellett szükséges a külső működő tőke (beruházás), a TNC-k /nemzetközi termelési szervezetek/, a Multinacionális Cégek. Ők biztosítják a fejlett technológiát, a korszerű, piacképes terméket, a modern marketinget, az értékesítési hálózat kiépítését, a piacot. A földrajzi helyzet elsősorban a centrum – periféria modellt veszi alapul, amely ebben az esetben elsősorban a távolságra épül. Kiemelkedő jelentősége van a szállítási, energia- és távközlési hálózatoknak. Mindezek megléte lehetőséget adhat a regionális felzárkózás sikeréhez. A regionális politika célkitűzései: A 2007-2013 közötti időszakban az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és a Kohéziós Alap három új célkitűzést támogat, melyek a konvergencia, a regionális versenyképesség és foglalkoztatás, valamint az európai területi együttműködés. 1. Konvergencia célkitűzés. A konvergencia célkitűzés hasonló a 2000-2006-os időszak célkitűzéséhez. Célja a legkevésbé fejlett államok és régiók felzárkózásának elősegítése. A 27 tagállamot számláló Európai Unióban ez a célkitűzés 17 tagállamban 84 régiót érint, melynek összlakossága 154 millió fő. Támogatás mértéke: A konvergencia célkitűzés keretében 251.163 milliárd euró áll rendelkezésre, ami a strukturális alapokból és a Kohéziós Alapból rendelkezésre álló teljes összeg 81,54 százaléka. A Kohéziós Alap támogatásaira azon tagállamok jogosultak, ahol a 2001-2003 időszakra vonatkozó adatok alapján egy főre eső bruttó nemzeti jövedelem (GNI) nem éri el az uniós átlag 90 százalékát. A Kohéziós Alapból 15 tagállam részesülhet. 2. Regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés. A regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés célja a konvergencia célkitűzés hatálya alá nem tartozó régiók versenyképességének, vonzerejének erősítése, foglalkoztatási mutatóinak javítása. A célkitűzés keretében 19 tagállam 168 régiója részesülhet támogatásban. Ezek közül 13 tartozik azon régiók közé, ahol a támogatást fokozatosan vezetik be (ún. "phasing-in" területek A forrást az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap egyenlő mértékben biztosítja. 3. Európai területi együttműködés célkitűzés. A célkitűzés a közös helyi és regionális kezdeményezések révén tovább erősíti a határokon átnyúló együttműködést.

6. Centralizáció, központosítás és a régió Brüsszel kontra régiók.

A Régiók Bizottsága (CoR) az Európai Unió intézményrendszerében konzultatív joggal rendelkező testület. A szervezetet 1994-ben az Unió a Maastrichti Szerződéssel hozta létre, abból a célból, hogy közvetlen képviseletet biztosítson a helyi és regionális szint számára, azokat az európai döntéshozatalban véleményezési jogkörrel ruházza fel. Véleményezési jogosultsága kezdetekben a következő öt jogalkotási területre terjedt ki: gazdasági-és szociális kohézió, transz-európai infrastrukturális hálózatok, egészségügy, oktatás és kultúra. 1997-ben az Amszterdami Szerződés további területekkel bővítette jogkörét, (foglalkoztatáspolitika, szociális politika, környezetvédelem, szakképzés, közlekedés) gyakorlatilag lefedve az EU valamennyi politikáját. Mára az Európai Tanács, Bizottság és Parlament köteles a Régiók Bizottsága véleményét kikérni minden olyan jogalkotási kérdésben, ahol a vonatkozó döntés a régiókat, városokat közvetlenül érinti. Mivel az Európai Unió kötelező jogi rendelkezéseinek mintegy háromnegyed részét a tagállamok helyi és regionális szereplői hajtják végre, indokolt, hogy az uniós döntéshozatalba minél inkább bevonják a helyi és regionális önkormányzatokat. A Régiók Bizottságának 317 állandó és ugyanennyi helyettesítő tagja van. A testületbe tagként delegálhatók az európai régiók és városok választott politikai tisztségviselői (polgármester, önkormányzati képviselő, regionális parlamenti képviselő stb.). A tagok mandátuma abban az időpontban lép életbe, amikor az Európai Tanács a tag jelölését hivatalosan jóváhagyja. A vonatkozó Uniós jogszabályok értelmében a tagok jelölésért a tagállamok kormányai felelősek, amelyek az általános gyakorlat szerint a jelölésekről előzetesen egyeztetnek a helyi és regionális önkormányzatokkal, azok szövetségeivel. A testület munkarendjét évi négy plenáris ülés köré szervezi. A plenáris ülések között az egyes szakbizottságok készítik elő a vonatkozó uniós jogszabálytervezetekhez, Bizottsági közleményekhez készülő a véleménytervezeteket, melyet a plenáris ülés jóváhagyása után a testület megküld az érintett Uniós intézmény részére. A Régiók Bizottsága tagjai - az Európai Parlamenthez hasonlóan - frakciókba tömörülve végzik munkájukat: Európai Néppárt (EPP), Európai Szocialisták (PES), (Liberálisok és Demokraták Európáért (ALDE), Unió a Nemzetek Európájáért (UEN-EA). Az Európai Bizottság november elején tette közzé legfrissebb, az összes tagállamra kiterjedő prognózisát. Ebben a visegrádiak között Magyarországot is értékelte. A beszámoló külön kitér az egyes országok növekedési és költségvetési kilátásaira is. A bizottság a kormányzatnál pesszimistábbnak ítéli meg a magyar gazdaság kilátásait. Az Európai Bizottság novemberi előrejelzése az unió további mérsékelt gazdasági növekedését, valamint a költségvetési helyzet javulásának megtorpanását prognosztizálja a következő két évre. Brüsszel szerint a hitelpiaci problémák után a visszarendeződés fokozatosan fog bekövetkezni, mivel jelentősen csökkent a befektetők kockázati étvágya és számottevően szigorodtak a finanszírozási feltételek. Az EU szakértői az idén még a tagállamok költségvetési helyzetének javulására számítanak, de azt várják, hogy jövőre enyhén romlik ez a mutató. Ezzel párhuzamosan az eurózóna tagországainak eladósodottsága előreláthatólag csökkenő tendenciát mutat majd. A magyar gazdasági idei számottevő lassulása miatt Brüsszel szerint idén 2 százalékkal bővül a GDP. A következő két évre a gazdasági helyzet javulásával számol Brüsszel, ezt a belső kereslet várható emelkedésére és a kedvezőbb külső tényezőkre alapozzák. Kritika a visegrádiaknak A jelentés a többi közép-európai új EU-tagról is kritikusan fogalmaz. Brüsszel szerint a most még erőteljesen növekvő cseh gazdaság a következő két évben, lassabban fog bővülni. A lengyelek növekedése sem folytatódik tovább a bizottság szerint.

7. Régió és érdekszövetségek és a szubszidiaritás.

A szubszidiaritás kifejezést Ralf Dahrendorf használta először az EK vonatkozásában, annak túlzott hatalmával szemben még 1971-ben, amikor a Bizottság német tagja volt. Azután számos dokumentumban jelent meg a szubszidiaritás elve, azzal a tartalommal, hogy a Közösség csak a tagállamok által ráruházott hatáskörrel rendelkezik, és megtiltja, hogy a Közösség olyan jogalkotó vagy igazgatási tevékenységet folytasson, amely nem feltétlenül szükséges, vagy nem biztosítja a célok jobb elérését, vagy nem indokolja azt a probléma nemzetközi jellege. A szubszidiaritás sokat vitatott elve 1992-ben bekerült a Római Szerződés szövegébe. „A Közösség a jelen Szerződés által ráruházott hatáskörök, és az abban meghatározott célok keretei között jár el. Azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a Közösség a szubszidiaritás alapelvének megfelelően csak akkor és abban a mértékben avatkozik be, ha a tervezett tevékenység célkitűzéseit a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért ezek a célkitűzések a tervezett tevékenység nagyságrendje vagy hatásai miatt közösségi szinten jobban megvalósíthatóak. A Közösség tevékenysége nem léphet túl azon, ami a jelen Szerződés célkitűzéseinek eléréséhez szükséges.” Az új cikkely hatása több fontos vonatkozásban jelentkezett. Befolyásolta a hatáskörök szabályozását. A kizárólagos hatáskörök esetén a közösséget illeti egyértelműen a cselekvés, a megosztott hatáskörök esetében azonban bizonyítani kell, hogy a Bizottság alkalmasabb a cselekvésre, mint a tagállamok. Mindez módosította a jogszabály-előkészítésnek nemcsak az eljárását, de a filozófiáját is. Ekkor indult meg az a folyamat, mely legalábbis információs szinten bekapcsolta a nemzeti parlamenteket a közösségi döntéshozatali folyamatba. További jelentős hatás, hogy a szubnacionális egységek viszonylagos önállóságát sikerült megőrizni, sőt közösségi politikába való beleszólását intézményesíteni a Régiók Bizottságának fölállításával. A Régiók Bizottságának létrehozása a Maastricht-i Egyezmény által hivatalossá tette a helyi és regionális hatóságok képviseletét az Európai Unió keretében. Így a régiók, a városok és a közbenső önkormányzatok képviselőiken keresztül tanácskozási joggal vehetnek részt, a közösségi döntési folyamatban, az Európai Unió többi intézménye mellett. A Régiók Bizottságának fontos szerepet kell betöltenie Európa felépítésében, amelynek egyik fő célja az, hogy megerősítse a gazdasági és a társadalmi összetartást a tagállamok között. A Régiók Bizottságának felállítása jelentős lépés az Európai Unió Egyezményének előszavában kifejezett szándék megvalósítása felé: segíti, hogy "továbbfejlődjék az európai népek közötti mind szorosabb egységet megteremtő folyamat, amelynek keretében a döntéseket az állampolgárokhoz lehető legközelebb hozzák meg, a szubvencionálás elvének megfelelően". A szubszidiaritás az EU működésének egyik legfontosabb alapelve, ami azt jelenti, hogy a döntéseit mindig a polgárokhoz lehető legközelebb kell meghozni. A szubszidiaritás elve szerint tehát, minden döntést azon a legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol az optimális informáltság, a döntési felelősség és a döntések hatásainak következményei a legjobban láthatók és érvényesíthetők. Eszerint a Közösségre csak azokat a jogköröket ruházzák át, amelyeket hatékonyabban lehet közösségi szinten gyakorolni, mint a függetlenül eljáró tagállamok vagy a régiók útján. Az Unió egy adott kérdésben csak akkor cselekszik, ha az EU- intézkedés hatékonyabb, mint a nemzeti, regionális vagy helyi szinten hozott intézkedés. Az új EU tagjainak, az eddiginél sokkal bonyolultabb érdekérvényesítési módszereket kellett, kell megtanulniuk, ahol a nemzeti szuverenitásról való lemondás bizonyos helyzetekben nem szűkíti, hanem tágítja az ország mozgásterét. Elég a kereskedelempolitikára gondolni, ahol az összes tagállam támogatását maga mögött érző, nemzetek feletti Európai Bizottság sokkal hatékonyabban tudja képviselni a magyar érdekeket az Egyesült Államokkal szemben, mint egy megannyira virtuskodó kormány. Másfelől, amiről eddig egy kabinetülésen alig néhány óra leforgása alatt döntést lehetett hozni, arról a jövőben 24 másik állam képviselőjével kell olykor hónapokig tartó, kimerítő kormányközi alkudozást folytatni. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti érdekérvényesítés fórumaiban, mint amilyen a kormányok képviselőit tömörítő miniszteri tanács is, alapvetően a nagy, befolyásos tagállamok vannak helyzeti előnyben. Annak érdekében azonban, hogy a kicsik és közepesek ne legyenek kiszolgáltatva a hatalmasak kényének-kedvének, az unió alapító atyái erős ellensúlyokat építettek a rendszerbe. A kül- és biztonságpolitika, valamint bizonyos bel- és igazságügyi témák kivételével nem a tagállamok, hanem kizárólag a helyzeténél fogva pártatlan Európai Bizottság javasolhat jogszabályokat. Mivel Brüsszel az EU általános érdekeit az egyes országok elé helyezi, nem engedi, hogy a nagyok a kisebbeknek dirigálhassanak. Ez a szerepmegosztás általában az Európai Bizottság természetes szövetségesévé teszi a kis és közepes tagállamokat, beleértve hazánkat is.    

8. Európai Unió jövője.

Az EU jövőjéről szóló megbeszélésükön az EU-tagországok külügyminiszterei egyetértettek abban, hogy az EU-alkotmány körül kialakult patthelyzetre legkésőbb 2009-ig megoldást kell találni. 2007. szeptemberében lezajlott külügyminiszteri értekezleten került sor az alkotmányos szerződés helyébe lépő reformszerződésről. Ez volt az első alkalom, amikor a reformszerződéssel kapcsolatos politikai problémákat vitatták meg. Számos olyan kérdést vetődött fel, amelyekkel kapcsolatban először politikai megállapodást kell elérni ahhoz, hogy a jog nyelvén is megfogalmazhassák. Számos olyan probléma maradt, amelyeket csak egy csúcstalálkozó keretében lehet megoldani. Lengyelországnak, Nagy-Britannia voltak kifogásai az Alapvető Jogok Chartájával kapcsolatban. A tagországok vezetői júniusi csúcstalálkozójukon elfogadták, hogy a charta nem kerül be a szerződés keretébe, ezzel szemben a chartát, mint egy nyilatkozatot, hozzácsatolták. Az európai állampolgárság kérdésében is megoszlottak a vélemények, mivel az alkotmányos szerződés egyik cikke úgy szól, hogy „…egy tagállam minden állampolgára az unió állampolgára is lesz”. Ez volt az egyik lényeges kérdés, ami miatt a francia és a holland választók az alkotmányos szerződésről kiírt népszavazáson nemmel szavaztak. A reformszerződés tervezetéből ezt a cikket kihagyták. Új reformszerződést dolgoztak ki, aminek a középpontjában az uniós modernizáció és reform szükségességének kérdése áll. Legfontosabb célkitűzése az, hogy az EU demokratikusabb szerveződéssé váljon, amely – az európai polgárok elvárásainak megfelelően – részvételen alapul, elszámoltatható, nyitott és átlátható, valamint hatékonyabb szerveződéssé váljon, amely képes választ adni a napjainkban globálisan – például az éghajlatváltozással, a biztonsággal és a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban – jelentkező kihívásokra. A szerződés végleges szövegét, melyet a kormányközi konferencia résztvevői állítottak össze, az Európai Tanács október 18–19-i lisszaboni ülésén fogadta el, a tagállamok pedig 2007 decemberében írják majd alá. A reformszerződésben benne van az európai alkotmány 80 százaléka. Az aláírást követően mind a 27 uniós tagállamban megindul a ratifikációs folyamat. A remények szerint az új szerződés a következő európai parlamenti választásokat megelőzően, azaz 2009 júniusa előtt hatályba lép. Európának a jövőben vezető szerepet kell játszania a globalizációban. Jelentős erőfeszítéseket kell tenni a technológiai fejlesztések és a kutatás terén, valamint minden tagállam számára azonos hozzáférést kell biztosítani az új technológiákhoz. Létre kell hozni a szociális jólétet, a „szociális jogok Európáját”. Alapvető elvnek kell lenni a tagállamok közötti szolidaritásnak, a kohéziónak. Erősíteni kell az uniós bevándorlási politikát. A migráció segít a demográfiai helyzet javításában, a kulturális sokszínűség fokozásában, és a gazdasági növekedéshez is hozzájárul. Erősíteni kell a határőrizeti együttműködést, a szervezett bűnözés elleni harcot. A környezetvédelemről az EU célul tűzte ki, hogy 2020-ra 20 százalékkal csökkenti a gázkibocsátást. Az EU-nak elő kell segítenie, hogy megfelelő eredményt érjenek a klímavédelem területén. Fontos az unió polgári és katonai potenciáljainak kiépítése, a gyorsreagálású csapatok felállítása. Megfelelő politikai célkitűzés és lendület kell annak érdekében, hogy az unió olyanná váljon, mint amilyet a polgárok valójában elvárnak, amihez koherenciára és hitelességre van szükség. Erőteljesebb együttműködés kell a biztonságpolitikában, a környezetvédelemben. A szabadság, az emberi jogok, a sokszínűség tiszteletben tartása érdekében kell tevékenykedni. EP saját kezdeményezésű javaslata, hogy két éven belül vezessenek be teljes körű dohányzási tilalmat minden zárt munkahelyen, beleértve a vendéglátóipart, az összes középületet és közlekedési eszközt az Európai Unión belül. Szigorítani kell a fegyverek adásvételét az EU-ban. Az új irányelv 2008 januárjától léphet életbe. A tagállamoknak onnantól két évük lesz arra, hogy nemzeti jogrendszerükbe is átültessék az új szabályokat. Magyarországgal együtt összesen kilencuniós tagország csatlakozhat a schengeni határmentes övezethez december 21‑én. Az összes érintett belső szárazföldi és tengeri határon megszüntetik az ellenőrzéseket, 2008. március 29-től pedig a repülőtereken sem kell ellenőrzésre számítani a térségen belüli utazás esetén. Brüsszel azt javasolta, hogy 2020-ra a tagállamok az általuk felhasznált energia 20 százalékát alternatív energiaforrásokból - például szélerőművekből – fedezzék. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése szerint a bioenergia 2010-ben az összes energiaigény 12 százalékát, 2030-ban pedig már 15-16 százalékát jelentheti, a jelenlegi 4 százalékkal szemben. Európa még sokáig rá lesz szorulva a „hagyományos” energiaforrásokra, így az üvegházhatású gázok kibocsátásának hatékony csökkentése az energiaszektorban csak például az atomenergia, a tiszta széntechnológiák és a megújuló energiaforrások fokozott használatára építve valósítható meg. Az uniós tagállamok a foglalkoztatottság /15 és 64 év közötti lakosság/ 70 %-os szintre való növelését tűzték ki célul 2010-ig. Emellett a foglalkoztatott nők arányát 60 %-ra, a még a munkában álló idősebb dolgozók arányát 50 százalékra kívánják emelni. Cél a nemzeti társadalombiztosítási rendszerek közötti átjárás megkönnyítése, a nyugdíjrendszerek korszerűsítése, a szegénység megszüntetése, a társadalmi kirekesztettség csökkentése. A regionális politika célkitűzései 2007-2013 közötti időszakban: Az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap és a Kohéziós Alap három új célkitűzést támogat, melyek a konvergencia, a regionális versenyképesség és foglalkoztatás, valamint az európai területi együttműködés. 1. Konvergencia célkitűzés, célja a legkevésbé fejlett államok és régiók felzárkózásának elősegítése. 2. Regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés célja a konvergencia célkitűzés hatálya alá nem tartozó régiók versenyképességének, vonzerejének erősítése, foglalkoztatási mutatóinak javítása. 3. Európai területi együttműködés célkitűzés célja a közös helyi és regionális kezdeményezések révén tovább erősíteni a határokon átnyúló együttműködéseket.